Legenda
Azt mondják, a patkányokat
az öreg tenyésztette a sufniban.
Előbb csak árnyaik járták az utcát,
észrevétlenül buktak elő
kapualjakból, fák mögül,
túlnőtték az útszéli gyomnövényeket.
Vinnyogtak a házfalakban, templomokban,
bármerre jártam, ott voltak,
ellepték az udvart, küszöböt,
kocsmát, ágyat, bölcsőt, temetőt.
A fejembe másztak,
pókhálós szobának láttam mindent,
botladoztam ezüst fonalaiban.
Az öreg néha feltűnt, egyenes háttal
járta a kocsmákat, pedig régen púpos volt.
Azt mondják, a sufniban lakó ördög az oka,
aki kislány képében kopogott be hozzá múlt télen.
Talán képzelem, de nem vagyok egyedül.
Sokan vagyunk. A falut észrevétlenül
lerágják a patkányok.
Megtömött bőrönd áll egy faltöredék mellett,
de erre már nem jár busz.
Csak félig
Amikor itt hagysz,
ablakpárkányomra telepszik a dér.
Eltévesztem az utcákat,
magaddal viszed egyik szemem,
csak félig látok, amíg visszajössz.
Utánad repülnek a hollók,
fölszakítják az égboltot,
véresek a felhők.
Amikor itt hagysz,
az áramszünetek gyakoribbak,
nem tudom kezelni a sötétséget.
Cigarettát sodrok, de nem gyújtom meg.
Kesztyűt, kabátot húzok, és
futok, amíg el nem tűnnek az utcatáblák.
Borítókép: Tóth Angelika: Lélegzetnyi emlék c. festménye
