Tyityi! Tyityi!
Ezt a telefonom mondja. És ha a telefon ilyen határozottan ezt mondja, az csak egyet jelenthet: szerzett az Úr oly teremtményt, ki van oly pofátlan, hogy smst küldjön hajnali egy órakor. Hát akkor – alvás. Le kéne halkítani azt a…
Tyityi! Tyityi!
Anyád. De tényleg. Ki ez a…? Lássuk csak… Dezsőke. A jó Dezsőke. Ilyenkor? Mit akarhat?
Elnézést akar kérni. Hogy zavar. Arról volna szó… no mindegy is, miről, hát akkor aludjunk.
Tyityi! Tyityi!
Oké, feladom. Szemem gyufával kiékelve, olvasni kezdek. Én most Németországban vagyok, írja, valahol a francia határnál.
Na most, ehhez tudni kell, hogy a jó Dezsőke egy szállítócégnél dolgozik. Speditőr, ahogy Árpád apánk nyelvén mondanánk. Azt írja, van egy szerencsétlen sorsú család itt, Pesten, akik igencsak rászorulnak a segítségre. Nocsak, nocsak. Kezd a dolog érdekelni. De a történet itt megszakad. Gondolom, a jó Dezsőke vezet, és ha van egy kis leállás, folytatja.
Tyityi!
Tehát ez a család eladósodott, végrehajtás alá került a lakásuk. Holnap el kell hagyniuk az ingatlant. Feltétlenül szükségük lenne ehhez egy költőre.
Micsoda?! Most már a kislámpát is felkapcsolom. Feleségem morog, félálomban: te még ilyenkor is írsz? Nyugi, csak egy sms. Hogy mire van szükségük?, írom tizenöt kérdőjellel.
Tyityi!
Hát egy költőre. De ő most nem tud segíteni, mert Európa másik felén van. Hogy nem tudok-e egy költőt. Ő a költségeket teljes egészében állja.
Logikus. Egy poéta is csak ember, ennie kell, esetleg egy finom, hideg sört is legurítania ahhoz a tájleíró költeményhez. De mi a fenét kezd egy végső krízisbe került család, melyet éppen kilakoltatnak, egy költővel? Elképzelem az anyja szoknyájába kapaszkodó, hüppögő kisfiút, a babáját elszántan a hóna alatt szorongató, sápadt kislányt, a kisszéken ücsörgő, fejét kezébe temető édesapát. Az anya nyit ajtót. Maga a költő? A poéta belép, és magabiztos arccal körülnéz.
És aztán? Mi történik aztán?
Mit kezdenek vele? – írom lázas sietséggel. Folytatni akarom a történetet. Ezúttal várnom kell, gondolom, a Rajna szép vidékén most végre szabad az út. De nem adom fel. Kióvakodom a konyhába, kávét főzök. Egy pillanatra az asszony, hálóingben. Be ne kapcsold azt a rohadt számítógépet! Megvár a hülye írogatásod reggelig, miért nem alszol inkább? Majd karambolozol a fáradtságtól, az lesz a vége. Mutogatom neki a telefont: szó sincs firkálási rohamról, majd büszkén hozzáteszem, hogy egy családon akarok segíteni. Ilyenkor? Költőre van szükségük, húzom ki magam. Nejem szó nélkül távozik; elkínzott arcvonásain nem látom azt a diadalmas elégedettséget, melyet afölött kéne, szerintem, éreznie, hogy ily kitűnő férfiú oldalán élheti le az életét.
Na de majd holnap. Akkor büszke lesz rám. Élénk fantáziám az ablakból kémlelt, a fényszennyezés miatt éjjel is ritka csillagzatra vetíti a jelenetet. Ön a költő? Az anya sápadt, ja azt a kislánynál már leírtam, akkor az anya inkább szigorú arccal áll az ajtóban, melyet csak résnyire nyit meg. Itt egy kicsit elbizonytalanodom. Mondjam meg, kérek tanácsot a láthatáron már imbolyogni kezdő Vénusztól, hogy alkalmi költeményekre szívesen vállalkozom, de főleg prózában vagyok erős? Ám, ha kell, kérem, mutatom fel a telefonomat, hívok ám ide akár egy Országos Költőt, mert olyat is ismerek. A konyhaablak visszatükrözi a holdvilágképű, erősen kopaszodó, lapátfülű, félmeztelen, hájas, háromnapos borostaserték közül vaksin kihunyorgó Belfegort, ahogy egy mobillal hadonászik. Jaj, sikolt az édesanya és az orromra vágja az ajtót. Le kéne mosni ezt az ablakot, mérgelődöm az orromhoz kapva, tiszta kosz, és torzít vagy mi. Kis híján nekiállok, de eszembe jut, hogy ha az asszony most meg azon kap rajta, hogy éjjel sikálom az ablakot, tuti, hogy reggelre hazaköltözik a mamájához.
Tyityi, tyityi.
Végre! Amennyire egy hájas Belfegor párduc tud lenni, a nagymacskák fürgeségével vetődöm a telefonra, és tényleg csak egy széket borítok fel, az meg a felmosóvödörben hagyott lustafát, és a nyél igazán csak egy kicsit veri le a kávéfőzőt, mely kiszakadva a falból viszont igen nagyot szikrázik és… Apaaa, sötét lett itt, félek! Ennek is ilyenkor kell kijönnie pisilni. Mikor családokat mentek meg. Tíz perc, gyerek bekísérve, áram visszakapcsolva, mindenki (?) megnyugtatva, csitt, mit zajongtok! Felveritek a szomszédokat, mondom kicsit hangosan. Dehogy ordítozom. Csak megnéztem azt a hogyishíjjákot, a Vénuszt. Nem olyan Vénusz-izét, a gépen, nem vagyok perverz. És különben is, hagyjatok békén. Hogy én, füves cigit? És nem is vágtam be azt az ajtót! Ilike néni is a frásznak dörömböl át, hogy hívja a rendőrséget. Felsóhajtok a csillagok alatt, ablakon kidugva lázas főmet. Superman is kishivatalnok volt a magánéletében. Sárga csekkek, buszbérlet.
Szóval azt írja a jó Dezsőke, hogy van hova költöznie a családnak, megvan a cím. Most már tényleg rá kell gyújtanom. Feltörlöm a kávétócsát. A Vénusz csábosan táncol, lassan virrad. Dezsőkém, írom, szívesen segítek, de valami nem tiszta. Mi kell nekik?
Egy költő.
Sóhajtok. Ez a végzet. Hiába, mindenkinek megvan a sorsa. Most már határozottan lépek be az előszobába. Asszonyom, engem küldtek. (Ki küldött? Ki a fészkes fene?) Kalapom bereményigézásan félig lehúzva, ez elfedi a nagy, kopasz foltokat. Kellemes arcszeszillat leng körül. (Ehhez már most el kell kezdeni a borotválkozást. Rendszerint összevagdosom a pofámat, véres arccal meg a frászt hoznám a gyerekekre.)
Dezsőkém, áruld már el, mi a f…nak nekik egy költő?
Hogyhogy költő?
Hát ezt írtad.
Újabb harminc perc. Aztán nagyon sok Tyiyi! egyszerre.
Hogy ez a rohadt automatikus szövegjavítás. Hogy ő most azonnal a Rajnába hajítja ezt az új készüléket a kitörölhetetlen funkcióval együtt. Tyiyi! Mióta megvan, pokollá teszi az életét. Nem képes kikapcsolni. Tyityi! Hogy mit akartam írni? Hát, hogy egy költöztető kell annak a családnak. Ezt javította a telefon költőre. Csak vezetés közben nem tudom visszanézni, mit írtam.
Figyelj, van két új haverom, szerintem bármelyikük tud segíteni. Tyityi. Mi a cégnév, hogy hívják őket? Tyityi. Vénusz és Superman. Tyityi. Nem, az én telefonomon nincs ilyen szövegjavító izé. De garanciát vállalok értük, hiszen személyesen ismerem őket. Tyityi. És még valami. Azt a dagadt Belfegort a világért nem ajánlanám!
