◼A Rész című versed így kezdődik: „Ülök száz éve a hegytetőn, / Nézek, és nem tudom, mi történt.” Pontosan 2020. június 4-ére született. Mit jelent ez?

A századik évfordulója volt annak, hogy Kárpátalját, vele a szülőföldemet és a többi lecsatolt részt elvették az anyaországtól, lett Magyarország ekkora, amekkora lett, és kialakult a „határon túl” fogalma. Azt gondolom, hogy minden, ami én vagyok, amivé váltam, azért van úgy, mert én Kárpátalján, Beregszászon születtem. Egyáltalán nem élem meg úgy, hogy ez nehézség, hogy rossz dolog, pont azt mondom, hogy száz éve ülök, és végignézem ezt az egész folyamatot, a visszacsatolást, az újra lecsatolást, az elhurcolást málenkij robotra… Ebben a száz évben minden benne van, egészen addig a napig, ameddig íródott ez a vers, és valójában nincs bennem semmi rossz érzés ezzel kapcsolatban a szomorúságon kívül, mert egészen más emberek születtek volna akkor, ha egyben marad az ország, egészen más történet lenne, bizonyára másképp, máskor beszélgetnénk a trianoni döntéshozatal nélkül. Csak nem értem, mert nem tudom megérteni, soha nem is fogom azt, hogyan történhet meg, hogy egy országból nagyobb darabot vesznek el, mint amekkorát meghagynak – és ez így marad. Az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy ezeken a részeken a mai napig a magyar kultúra és a magyar nyelv él. És – úgy vélem – nem ápolni kell, mert nem egy beteg, életben van, csak őrizni, mint egy kincset. Erre most többletlehetőséget kapok, hiszen idén beválogattak a KMI 12 programba, ez a Petőfi Kulturális Ügynökség által támogatott tizenkét alkotót jelent, vagyis több szereplést, alkotóidőt, ezt szeretném itt is megköszönni.

◼Kárpátaljai vagy, de átköltöztél az anyaországba, méghozzá a Nógrád megyei Szandára. Okozott ez valamilyen változást a költészetedben?

Azt gondolom, minden okoz változást, ez végül is helyváltoztatás volt. A szülőhazámból eljöttem, de az otthonomban maradtam. Úgy érzem, hogy az egész Kárpát-medencében otthon vagyok, épp annyira Lőrincz P. Gabriella vagyok a Felvidéken, Erdélyben és a Vajdaságban is, mint Magyarországon, vagy bárhol, ahol magyarok közt vagyok. Ez nem helyfüggő, viszont a költészetben nyilván megjelenik, mert ha táj-ról írok, másféle tájat látok, ha dombról, ha hegyről írok, másféle az a domb, az a hegy, mint ami Beregszászon volt, másféle emberek is vesznek körül, mások a szomszédjaim. Nem kell elviselnem, mint Beregszászon kellett, hogy például bántanak azért, mert magyarul beszélek, és azt nem lehet elkerülni, hogy ezek a dolgok ne érintsenek. Király Farkas azt mondta egyszer, hogy a határon túliság az nem olyan valami, amit lemosunk, hanem az egy tetkó, rajtunk marad örökké. Az a helyzet, hogy őszintén egyetértek ezzel a gondolattal, ez tényleg olyan, mint egy tetkó, és nem is akarjuk eltüntetni.

◼Szép gondolat. Amellett, hogy költő vagy, és rengeteget dolgozol, mert hála a Jóistennek meglehetősen gyakran publikáló és foglalkoztatott alkotó vagy, ugye anyaként, és ha jól tudom, családfenntartóként is helyt kell állnod. Hogyan oldod meg a kettőt? Mi a véleményed a „jég hátán is megélés”-ről?

Érdekes ez a „jég hátán is megélés”-dolog. Anyám, amikor már haldoklott, azt mondta – valójában magának akarta megmagyarázni –, hogy nekem sose kellett segítenie, mert a jég hátán is megélek. Mondtam erre neki, hogy én azért élek meg a jég hátán, mert soha nem segített senki. Tényleg nagyon fiatalon önállósultam, gyakorlatilag tizenkét-tizenhárom éves koromtól el kellett lássam magam, amennyire lehetőségem volt rá, ezt meg is tettem. Nagyon korán elmentem a családi házból, elmentem a szülői házból, a magam lábára szerettem volna állni. Saját döntéseket hoztam, aminek időnként megittam a levét, és tanultam a magam kárán. Valójában nekem ezzel nincs problémám. Ennek megvan a maga szabadsága is. Egyvalakinek vagyok hálás – a Jóistennek. Minden nehézség, amit kapok, legyen az betegség vagy egyéb kellemetlen helyzet, az azért van, mert számomra pont most van annak az ideje, és majd én ebből profitálok. Meg vagyok győződve arról, hogy minden a javamat szolgálja. Az is, ami épp nem látszik, és van, hogy tíz év múlva fog csak. Nekünk van egy saját időnk, és mi ebben hiszünk. „Add meg, Uram Isten, de máris!” – ez nem így működik, a Jóisten megadja majd akkor, amikor ő úgy gondolja, mert ő nem késik, nem siet, mindig időben odaér, csak az az idő nem az az idő, amiről én úgy gondolom. De valójában nekem ez nem esik nehezemre, össze kell logisztikázni. Tizenegy éven keresztül rendezvényszervező voltam, az egész életem most is egy nagy rendezvényszervezés, az is, hogy most itt legyek, mert otthon az egyik fiam megbetegedett, van egy csöpögő csapunk is, és folytathatnám… Ezek ott vannak mindig. De amikor kérdezik tőlem, hogy „elsősorban anya, vagy elsősorban költő”, akkor azt mondom – bár nagyon fáj a szívem érte –, hogy elsősorban költő, mert én erre tettem fel az életemet, és itt bizony meg kell hozni olyan egoista döntéseket, hogy én most megyek kötetet bemutatni, és nem ülök ott senkinek a betegágya mellett. Megszerveztem inkább, ha nem is volt könnyű, hogy kapjon gondos ellátást a gyerek, a csap meg várjon.

◼Van tehát a költészet, és van az élet hétköznapi, prózai valósága. De irodalmi munkásságodban is egyszerre van jelen a vers és a próza. Hogyan vagy te ezeknek a viszonyával? Mi a véleményed róla, hiszen a mostani könyvedben versek és próza is szerepel, méghozzá váltakozva.

Igen. Azt gondolom, hogy itt egymást építik, mondhatni a prózát illusztrálja a vers, vagy valahogy alátámasztja, sőt néha az az érzésem, hogy a próza súlyát a vers csilingelése enyhíti. Igazából ettől egész ez a könyv. Többen is tartottak tőle, hogy szét fog „kalimpálni” a két műfaj, de valójában egy nagy egészet alkotnak, és eszébe sincs egyiknek legyőzni a másikat, egymás mellett haladnak. Alkotóként nagyon könnyedén bánok a prózával. Semmi problémám nincs azzal, ha egy prózai műfajban írt munkámra azt mondja a szerkesztő, hogy „figyelj, Gabi: három sor nem jó”. Akkor azt mondom, jó, ki fogjuk venni. Vagy írok helyette másikat. Írni is könnyű őket, ezek történetek, amelyek gyakorlatilag kigurulnak. Építik magukat, megmozdulnak a szereplők, tovább élnek, én hiába akarok velük csinálni valamit, ha ők még nem akarják. A vers teljesen más helyről jön és más helyre tart. Teljesen másképp is állok hozzá: ott, ha odaírok egy szót, akkor tisztában vagyok vele, hogy miért írom azt, hogy a lomb sussan, és nem azt, hogy susog. Ez mind szándékos. A vers valahonnét a lelkem legmélyéről jön, és nagyon bensőséges dolog számomra.

◼Mint mondják, bizonyos tapasztalatmennyiség híján nem lehet igazán jó prózát írni, egy belső, alkati változás is kell hozzá, ha nem prózaíróként indult valaki. A jövőben hogyan tervezed, inkább a próza felé mozdulsz?

Amikor prózát írok, az nem jelenti azt, hogy nem írok verset. Most megírtam egy prózakötetet, de párhuzamosan megírtam egy fél verseskötetet és egy fél mesekönyvet is. Közben meg vannak ugye a heti penzumok, ahová dolgozom, tehát folyamatosan van ennek egy lüktetése. Verset azonban nem tudok akármikor írni. Vagyis tudok, de az általában olyan is. Ha azt mondják, hogy írjál már egy verset a húsvétról, akkor írok egy verset a húsvétról, de az nem az lesz, mint mikor én belegondolok, hogy Krisztus ott halt meg a kereszten, értem halt meg, az én bűnömért. A prózával teljesen más a helyzet. Vannak a fejemben történetek, össze vannak rakva, és amikor van rá időm, akkor megírom. Az, hogy utána hogyan gyúrom, meg mit dolgozom vele, kitől kérek segítséget, az már teljesen más dolog. Hogy ez mennyire korfüggő, azt nem tudom, nyilván az is, de azt szokták mondani, hogy az ember mindig versírással kezdi, csak valaki kigyógyul belőle. Elkezdi nem használni az entert, így lesz belőle próza. Nálam úgy volt, hogy olyan történetek születtek a fejemben, amiket nem tudtam versbe beletenni, és eleinte ijesztő is volt, hogy most két műfajban vagyok: „Mit fognak szólni?” Már négy verseskötet után kerékbe törnek majd az olvasók, a szerkesztők és mindenki… Emiatt az aggodalom miatt legalább tényleg végigjártam azokat az embereket, akikre én prózaíróként felnézek, és elvállalták az írásaim gondozását.

◼Milyen visszajelzések jöttek?

Szerencsére olyanok, amik után elfogadtam, hogy tudok ebben is dolgozni. Szeretek is, másféle szabadságot ad, és egy ilyen kötet után nincs időm depresszív állapotra, ami egyeseknél előjön egy könyv befejeztével. Ha elkészítettem egy prózakötetet, akkor kezdek egy versest, vagy folytatom, ahol éppen tart. Így mindig van egy jó kis hullámzás, és nem nyafogok, hanem dolgozom tovább.

◼Hiszel az írás, a költészet, a próza misztikumában? Az előbb említetted a kötet megjelenése utáni depressziót. Szerintem ez is a misztérium körébe tartozik.

Látom néha a fiatalokon, akiknek megjelenik egy kötetük, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel, nem is a misztériumjelleggel, hanem azzal, hogy bekövetkezik egyfajta kiüresedés, azzal, hogy „ez most megtörtént”. Van egy sikerélmény, ami egy ideig kitart, azután az írások ellaposodnak. Valójában léteznek ilyen állapotok, láttam meg éreztem is, csak én soha nem adtam be neki a derekamat. Nekem nincsen időm ilyen picsogásra. Csinálni kell, és kész. Másképp nem megy.

◼Mivel foglalkozol, amikor nem írsz?

Két dolog van, ami lefoglalja a fennmaradó időmet: az egyik a kert, a másik, amikor fiatalokkal foglalkozom. A növénytermesztést igyekszem örömmel megélni, a vetéstől a befőzésig mindenhez jókedvvel fordulok. Ez is valamiféle alkotói folyamat, teremtés, ha úgy tetszik. A másik nagyon fontos dolog az életemben az, hogy pályakezdő fiatalokkal dolgozom, ez az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként feladatom is, de nemcsak az akadémia diákjaival foglalkozom, hanem sok fiatallal, aki elküldi nekem az írásait. Úgy vélem, nem elég magunkat fejleszteni, tanulni, hanem fontos pályára segíteni, igazgatni a fiatalokat. Nekem nagyon nagy szükségem lett volna valakire, aki igazgatja az utamat, megmondja, hogy mit kell csinálnom és hogyan. Sajnos nagyon kevés ilyen élményem volt, és emiatt én minden fiatal iránt nyitott vagyok. Néha az is elég, ha olvasnivalóval látjuk el őket, már az is irányt ad. Máskor ennél jóval többre van szükség, fel kell boncolni az írásokat, értelmezni minden pontot és vesszőt, még a sorközöket is. Ezek így egyben adnak egy egészet. Nem tudom teljesen különválasztani egyik tevékenységemet sem az irodalomtól. Mert inspirál egy fűszál növekedése, vagy egy harmatcsepp a nyári hajnalon, éppannyira, mint az, ha látom valamelyik tanítványom sikerét. Ha csupán egyetlen szóval is segítettem őt, akkor megtettem a magamét, azt, ami rám van bízva.