Azonnali János balladája
Mindennek megvan az ideje,
mondták mindig a nagy öregek.
Én csak dőzsöltem,
s vágytam nő után,
pálinkába aszalt gyümölcs lettem.
Azonnali János,
ki nem jutott tovább önmagán.
Ha kevésbé rohanok,
talán még élhettem is volna, testvéreim.
Ősz fejjel vajon megváltoztam?
Lett család, békés vasárnapok, gyerekkacaj?
Rozoga hangszer vagyok,
ki hamisan nyekereg.
De ne sajnáljatok:
ki mint nem vet,
úgy nem arat.
Ha kevésbé rohanok,
talán még élhettem is volna, testvéreim.
De mégis, hála a Teremtőmnek
húst adott meg csontokat.
Sőt egy kis lelket, még ha icipicit is,
s tékozlót.
De azt a disznók közül érkező fiút is szívvel fogadta apja!
A küszöbödről, Uram, hátha nem vágyom el!
Nektek pedig ezt hagyom majd örökségemül,
osztozzatok és marakodjatok rajta:
ha kevésbé rohanok,
talán még élhettem is volna, testvéreim.
