Írásai bennem George Orwellt idézik fel. Az ő látásmódját, különös érzékenységét az emberi jellem torzulásaira, és azt a meggyőződését, hogy az ember esélyét arra, hogy teljes és érett személyisége legyen, nem annyira genetikai okok hiúsítják meg, hanem a kornak a teremtést lezüllesztő és közösségeket szétverő kegyetlensége.
Írókról szólva, akik, mint az európaiság afféle túlélői, a személyesség utolsó mohikánjaiként és szószólóiként maradtak meg mostanra, veszélyes ilyesféle párhuzamokat felállítani. Mert nincsen két azonos ember.
Orwell és Czakó? Ki gondolná?
Az emberi torzulásokat Jonathan Swift, a nagy klasszikus mester vesébe nyilalló kacajával, az alakok ábrázolásának és névadásának vérbő fantáziájával ábrázolta Orwell is, Czakó is. Közös bennük a zsenialitásnak ez a gulliveri formája. Közös bennük az igazság kimondásának olykor kegyetlenségig makacs szenvedélye. De közös az is, hogy a nemzedéki eltolódás ellenére, a lét és az ember torzulásait voltaképpen ugyanannak a politikai erőnek tulajdonították: a totális hatalom működésének, amely a gazdasági hatalommal és a technológiával szövetkezve a demokráciát önmaga lebutított paródiájává züllesztette a XX. század második felében. Amint oly sok dolog a történelemben, a demokrácia is furcsa bukfencet vetett: átfordult a maga ellentétébe, sajátos diktatúrákba. És az időbeli elcsúszás nem is oly nagy: Orwell negyvennyolc évesen, 1950-ben halt meg, de a diagnózisából született legszörnyűbb lázálomnak az 1984 címet adta. Akkorra tette a fasiszta-kommunista-technokrata falanszter megvalósulásának idejét, Truffaut pedig már 1966-ban filmre viszi a 451 Fahrenheit nagy hatású disztópiáját, ami Ray Bradbury orwelli ihletésű regényéből született. E félelmetes látomás szerint a technológiával szövetséges diktatúra lesz az, amely betiltja a gondolkodást és elégeti a könyveket.
Czakó Gábor Kossuth-díjas író, nyelvrégész, képzőművész, a magyar katolikus újságíróképzés megszervezőjének portréi a kiállítótérben
Fotó: Gál Csaba/MNMKK PIM
És persze rögtön eszünkbe jut a kérdés, eljött-e világunkba 1984-re az orwelli 1984? Ennek a dátumnak különös, baljósan mágikus hatása volt mindannyiunkra akkoriban a magyar szellemi ellenzékben. 1982–83-ban meg is keresett valamelyik szamizdat kiadó nevében Klaniczay Gábor és Magyar Bálint azzal, hogy vegyek részt a tiltott Orwell-könyv magyarra fordításában. Nem értem rá akkor, de aztán lefordították a könyvet mások – nyilván névtelenül. Hogy Czakó Gábornak kezébe jutott-e a fordítás vagy sem, nem tudom. Nem beszéltünk róla. De kizárt dolog, hogy az akkoriban kádárilag betiltott Mozgó Világ folyóirat vezető egyéniségeként Csaba – ahogyan Czakót családi-baráti körben nevezték – ne ismerte volna a könyvet.
És persze nyilvánvalóan látta a Truffaut-filmet, amelyet jelentős késéssel, de azért bemutattak magyarul is. E hatásoknak bizonyára szerepük volt az Eufémia című Czakó-regény megszületésében, amelyet 1983. karácsonyi dedikációval őrzünk családi könyvtárunkban. Csaknem másfél évvel Gorbacsov fordulatot hozó pártfőtitkári kinevezése előtt történt ez – Budapesten taroltak a Szolidaritás erősítette posztbrezsnyevi reflexek, és a kádári cenzúra ekkoriban szorgosan tiltott be szerzőket és zárt páncélszekrénybe műveket. Úgyhogy a Csoóri- és Csurka-botrányok, a Mozgó Világ-botrány kavargásában csak valamiféle cenzori sokknak, összeomlásnak köszönhetően csusszanhatott ki a könyvesboltokba ez a disztópia, egy Eufémia nevű országról, amelyben magyarul beszélnek, s amelyben semmit sem szabad a nevén nevezni.
A kiállítás enteriőrjének részlete Czakó Gábor-idézetekkel
Fotó: Gál Csaba/MNMKK PIM
Eufémiában mindenről finomítva, az éleket letompítva s az igazságot elhazudva esik szó, s közben gőzzel folyik az elmaradott gondolkodásúak átnevelése és eltüntetése. Az érzelmeket és morális cselekedeteket jelölő szavak a hagyományos értelmük ellentétét jelentik, csakúgy, mint az orwelli újbeszélben. A valóság ebben a falanszterben nem egészen orwelli, annak csak kádárjánosian slampos, „humanista”, de azért durva változata, s a nagy Ő, a kimondhatatlan nevű vezér leghűségesebb rendcsinálóját Timur Lenkének hívják. Eufémiában egyéb téren csak az juthat magas posztra, aki bizonyítja tökéletes alkalmatlanságát. Kerawillszki Andrea a televízióban szeretne bemondó lenni, s ezért egy ideológiai nagygyűlésen, a titkon szájába rejtett kavicsokkal küszködve, eufém Démoszthenészként, ilyen beszéddel próbál kitűnni:
„Kétcégtelen, hogy iszonyú szép ele-eledményeket éltünk el, ám ezek nem olyan babér-babélok, amelyeken ülni kellene. Jól tudjuk, hogy a fejlődészi elégtelenszég egyeszeknél sztagnál, mászoknál meg notóliuszan ott van.”
Czakó hosszú pályáján ez az orwelli-swifti lelkület békülékenyebb pillanataiban mikszáthi iróniába váltott át. Nem véletlen, hogy baráti futballklubunkat Mikszáth SC-nek nevezte el, afféle konzervatív forradalmi gesztussal. Ebben az árkádiai körben, melyet dr. Kovács László bíró barátunkkal együtt szervezett, az irodalmat Esterházy, Bodor „Gilbert”, Szávai János, Györffy Miklós és Szakolczay képviselte, a szobrászatot Péterfy Laci, Melocco és Kő Pál, a maghoz tartozott Vitézy László is, és egy csúnya sérülésig Szakály Ferenc.
Két könyve mellett balról Czakó Gábor levelét is láthatja a közönség, amelyet Kardos Györgynek, a Magvető Kiadó akkori vezetőjének a „hármaskönyve” ügyében ír
Fotó: Gál Csaba/MNMKK PIM
Az Eufémia kvalitásai jelzik, Czakó érzékeny volt a modernség valódi értékeire és érdekes újításaira. Másik nevezetes regénye – 1990 előtti korszakából – a Megváltó, szintén merész újítás volt, s milyen korai, 1970-ből! A hosszú, részekre tagolt, gyors lélegzetű belső monológok füzére, dialógusok nélkül, Virginia Woolf nevezetes regényírói újításának nyomán született. A narratíva egy bírósági tárgyalásra beidézett popsztár, a rendőrökkel verekedő „megváltó”, híveinek felbolydult folyosói vonulását követi, a bekezdések ritmikájával is sugallva a „hívek” eksztatikus lelkiállapotát. A rajongók belső monológjaival Czakó valójában nemcsak egyénített portrékat, hanem nagy társadalmi panorámát is felrajzol. A hátterét annak a tömegpszichózisnak, amelyet a végsőkig deszakralizált életű fiatalok transzcendenciahiánya Krisztus-pótlékul teremt meg.
Kiérződik a könyvből Czakó személyes rokonszenve a „megváltó” iránt, és a plebejus és rendszerellenes együttérzés a rajongók tömegével, de már ott vannak benne később felerősödő nyomai annak a felismerésének, hogy itt végső soron mindenki áldozat egy sokkal nagyobb világtörténelmi drámában. Nyilvánvaló, hogy ez a könyv valójában látlelet és vádirat az egész modernség és a kibontakozó posztmodernség torzsága ellen, a spiritualitás és a tradicionális értékek nevében.
Ez a kritikai indulat azonban nem keményedik savonarolai mániává benne a kilencvenes években sem, amikor lelki és szellemi alkatának elemei különleges egésszé érnek. Czakó Gábornak e mostani kiállítás falára került fontos mondatai közül hármat emelnék ki mindennek bizonyítására. Az első a korszellemmel szembeni indulatát fejezi ki:
„Tudjuk, hogy az evés szent dolog. Akár a gondolkodás. Éppen ezért egyik sem kap kíméletet.”
Majd a megoldás útjáról beszél: „Mi a szellemi ember titka? Az életet megélni. A szellemit testté tenni, a testet megszentelni.” S hozzáteszi: „Az a kérdés, hogy a benső otthon miként tud megteremtődni, és hogyan szellemíti át a külsőt.”
Tehát át kell élnünk magunkban a dolgok szakralitását, majd pedig bensőnkben megerősödve vissza kell adnunk a világnak az elveszített szakralitást, a lehető legnagyobb körben. Nap mint nap: ez a folyamat szüntelen és dialektikus, oda-vissza hat, s a legtermészetesebb elfelejtett dolgon kezdődik: az evés szentségének felismerésén, hogy elérkezzünk újra meg újra a világ apró dolgainak átszellemítéséhez. Hogy felfedezzük a megváltás apró szikráit, vagyis ahogy ő nevezi, a Teremtő mosolyát magunk körül, a kis emberi gesztusokban, a szellemi szabadságot a mai élet harsogó motorjainak és buldózereinek, s a néma népnarkotikumnak, a bunkofónnak piacterén.
Kevesen tudtak s tudnak kortársaink közül olyan kedvvel írni ételekről, evésről és ivásról, mint ahogy a rémmesék kis történeteiben Czakóban felmagasztosulnak a gyermekkori decsi ízek, olyannyira, hogy András fia Salamon király és a vetélytárs Bélafiak, Géza és László minduntalan a decsi illatos muskotályból vagy a telivér vörösből hörpintenek, s előkerül a jóféle szalonna is, és élvezzük a gerezdre vágott paprika felséges illatát. S ne felejtsük ki a mindig formás, szerelmes természetű lányokat sem. Nem csoda, hogy a hatalmat előre és mindenkorra elhárító Dávid herceg, Salamon öccse is Decsre vonul vissza kedvesével. Talán nem is egészen történelmietlenül van ez mind megírva az Aranykapu című 1999-es kiváló regényében, amely a belső megvilágosodás útját mutatja be a lassan minden emberét s világi javát elveszítő Boldog Salamon életzarándoklatában.
Amiről Czakó beszél, nem más, mint az életszeretet,
amely kiterjed az emberekre is, a torz világban elidétlenedett, elcsámpásodott, elgirhesedett és elhízott önmagunkra. Az emberi torzulásokat oly éles szemmel és tollal felrajzoló Csaba barátom mindig társaságot teremtett maga körül – tagjai legyenek akár a Mikszáth SC nagyérdeműi, zseniális mesélők, a történelmi sors áldozatai és túlélői, de akár félnótás csodabogarak és kiállhatatlan akarnokok asztaltársasága, akiknek beszédét órákon át is elhallgatta, a maga elmés kontráival és anekdotáival fűszerezve, egy tál jó étel és egy pohár bor vagy sör mellett.
A megnyitón a Czakó család tagjain kívül az alkotó számos tisztelője, barátja vett részt. Balról elöl Illyés Mária művészettörténész és Kodolányi Gyula költő, műfordító
Fotó: Gál Csaba/MNMKK PIM
S persze kezdődött mindez a valódi közösségekkel, a saját családdal, Évával, a megtalált világteremtő társsal, a hat gyermekkel, azok számtalan gyermekeivel és barátaival, a szomszédokkal, aztán mindezek barátaival, akikkel Czakó Boldog Salamon Kört alapított a békásmegyeri Ófalu Szent József közösségi házában.
Nem kérdés, Jézus alakja az, amely besugározza az ő lelki és testi univerzumát.
A nyolcvanas években teremtésvédőként veti magát a Duna-mozgalomba. 1989-ben megalapítja az Igen című kétheti katolikus lapot, melynek fiatal újságírógárdáját ő válogatja és képezi ki. Antall József miniszterelnök egyik tanácsadójaként, meggyőződéses híveként és életáldozatának igaz átélőjeként,
keserű leckékben ismeri meg a hatalom természetét:
hogy méltó gyakorlásához nemcsak tehetség és erő kell, hanem a mértékek mély tisztelete és alázat is. Mert a hatalom is eltéved, ha nincsen szakrális magja.
Ekkorra érik be Czakóban a Hamvas Béla-hatás is. A betiltott Hamvas-művekhez a nyolcvanas években, szamizdat kiadásokban tudott hozzájutni a magunk mostoha és lázadó nemzedéke. Hamvas ekkor kivirágzó nagy hatása annak lett köszönhető, hogy ő költője volt a filozófiának – magával ragadó, nagy sodrú. Orfikusan kinyilatkoztató, hermetikus és játékos. Nem kötötték szakmai szabályok, esszéiben szabadon cikáztak a szellem áramai.
Weöressel, Kodolányi Jánossal és Várkonyi Nándorral szabad kötelékben szárnyalva Hamvas a legalább ötezer éves Nagy Hagyományhoz akarta visszakötni gondolkodásunk áramait, és mindenekelőtt a szellem primátusát hirdette a kommunista-materialista kor csúcsán. Tanult a húszas években fellépő európai perennialista mesterektől, de más is volt, életszerűbb – hozzá is adott gondolataikhoz, és pártolta a modern művészet kiválasztott irányait, és annak tiltott-tűrt új magyar nemzedékeit.
Ennyiféle szálból szőhető össze Csaba barátom szellemi és emberi portréja. És nyilván még többől, hiszen minden ember végtelen nagy belső világ. Méltó kulturális szolgálat, hogy Czakó Gábor emlékkiállítását az Ars Sacra hetekhez kapcsolódva rendezi meg a Petőfi Irodalmi Múzeum. Mert Czakó Gábor, a jókedvű és józan forradalmár, az örökös ellenzéki, mindig a szakralitás nevében lázadt. Mélyen hitte, élte át, hogy teremtett világban élünk, és hogy a teremtés szent. És hogy mai korunk végzetes vaksága, hogy ezt nem tudja.
Jót tesz nekünk, ha megismerjük Czakó Gábor gondolatait. Szelleme nélkülözhetetlen: maradjon mindig velünk.
A nyitóképen a szerző, Kodolányi Gyula Kossuth-díjas költő, műfordító, egykori miniszterelnökségi államtitkár, amint megnyitóbeszédét mondja
