Végtelen történeteket élünk barátainkkal, amelyek egyszer, hirtelen, véget érnek – amikor egyikünk kilép e mostani jelenből. De csak látszólag. A történetnek ezzel nincsen vége. A barátság folytatódik bennünk, én folytatom a párbeszédet innen. És ő is bizonyosan – onnan.

Ezért nem lehet nekrológot írni barátainkról. Legfeljebb naplót vagy regényt.

De a világ mégis megkérdi tőled, ki volt ő. Különösen, ha híres ember volt, például neves író vagy közszereplő. A sajtó és a lexikonírók elvárják a hasznos és idézhető meghatározásokat. Elvárja ezt most közösségi emlékezetünk is, amelyet éppen a Czakó Gáborok tartanak fenn létükkel, majd pedig szellemi hagyatékukkal. Ilyen abszurd kettősségek között élünk, kívül és belül folytonos feszültségében. Remélem, ha eleget teszek a mostani kényszerű feladatnak, írás közben be-bekeverednek villanások az élő emberről is.

A leggazdagabb képet Czakó írói világáról nevezetes, közszeretetet hozó magyar rémmeséi adnak, amelyeket a nyolcvanas évek végétől adott közre, két évtized során. Hat kötetben vagy ötszáz mesét – a hatodik a Történeteink almáspitével volt –, az első köteteket Banga Ferenc jellegzetes mufurc-rajzaival illusztrálva. Az egyoldalas remekekben egy-egy anekdota – akár átírt klasszikus darab – éled meg a sorozat stilizált nyelvezetével, stilizált szereplőivel. Mesteri az, hogy a stilizáltságot nem vesszük észre, oly természetesen, a magyar nyelv oly otthonos lüktetésével folynak, csörgedeznek a kis történetek mondatai. Éppen a vonzóan rejtélyes Szépasszony és állandó vacsoravendégei, karakteres, krúdys figurái varázslatos tálalásában válik minden történet elmondhatóvá, minden tulajdonság kimondhatóvá pontosan, de durvaság nélkül. Ez nagy írói vívmány manapság Magyarországon, amikor virágzik a Gregory Corso és Lawrence Ferlinghetti fél évszázados merészségével írt trágár nyelvű versek divatja. Pedig a Czakó-rémmeséknek is a ma és a közelmúlt nyers valósága az anyaga: villanások a második világháború és a kommunista korszakok emberi kicsinységeiből és nagyságából, és a reményteli s alaposan összekuszált új világ mindennapjaiból. Kisemberek és rendkívüli alakok, akik kicselezik a pártfunkcionáriusok, bürokraták, rendőrök és Gulagok világát, vagy éppen rajta vesztenek furfangjaikon. És az új világ nyerteseinek, szélhámos „vállalkozóknak” és ügyvédeknek húzásain, amelyekbe túl sok minden szivárgott át a Kádár-kori mentalitás örökségéből.

Czakó rémmeséi remélhetőleg a magyar történelem és jelenkor élvezetes tankönyvei lesznek, egy boldogabb jövő számára. Egy olyan jövőre gondolok, amelyben már akad magyar könyvkiadó, akinek küldetéstudata és pénze is van a magyar irodalom modern klasszikusainak újrakiadására, a könyvesboltok polcain tartására, kivételek nélkül, ahogy az boldogabb tájakon dívik. Olyan jövőre, amelyben akad majd terjesztő, aki hivatásának érzi e könyvek terítését. Amelyiknek kultúrpolitikája tudja, hogy a könyvterjesztés nem lehet csupán üzlet.
Hasonló rangú, a kirakatokban tartandó szellemi dokumentációja a kádári világnak Czakó fantasztikus regénye, az Eufémia, melynek kiadása 1983-ban csakis a kiadói és pártközponti cenzúra üzemzavarai egyikének volt köszönhető. A könyv kétségtelenül George Orwell két, Magyarországon betiltott korszakos könyvének, az Állatfarmnak és az 1984-nek nyomvonalán halad, mégis eredeti, nyelvezetében és az ábrázolt valóságban vérbeli magyar és Kádár-kori könyv. Olyan országban játszódnak a tömegsorsok párhuzamos cselekménysorai, ahol semmit sem szabad eredeti nevén nevezni, csak a hivatalosan engedélyezett néven – ki ne ismerne a Kádár-kori hivatalos nyelv paródiájára ebben, kezdve az 1956-os forradalomra bevezetett ellenforradalom és az esetleg megtűrt 56-os események kifejezésekre? Czakó a nyolcvanas évek lepusztult magyar világának mindennapi túlélési játszmáit, az alibizést, a kormányzottak és a nagy Ő, a pártfőtitkár lefojtott, szüntelen egymásnak feszülését a kommunista brosúrák mindent elsimító nyelvén írja meg, s közben elgyönyörködik a newthink olyan termékein, mint a nyílászáró, ami nekem is kedvenc példám a nyelvi süketségre. Az is kiderül, hogy Eufémiában van olyan munkakör is, amelyet hivatalos nyelven postai dézsmálónak neveznek – talán mert ennek a szónak, a dézsmálásnak, értsd zabrálásnak, magyarul akkorra már csak pozitív kicsengése maradt.

Czakó Gábor klasszikus író volt – olyan értelemben, ami manapság nem divatos. Az újságíró és a jogász érzékenységével élte a mindenkori jelent, de a klasszikus európai és a klasszikus magyar hagyomány birtokosaként ítélte meg, amit éles tekintete meglátott, s erőssége az ábrázolásban a humor és a szatíra volt, a klasszikus szemlélet természetes látásmódja. Hiszen a mai kocsma az ő szemében csak epizód egy hosszú történetben, amelyben minden megtörtént már legalább egyszer, ha nem is pontosan ugyanúgy. Benne eleven volt a közösségi emlékezet, érvényesek a szavak sok évszázados jelentései és az erkölcs sok ezer éves parancsai. A bizonyosság, hogy minden lélek végig kell élje a maga drámáit, mint kétezer éve mindig, és léthelyzete, viszonya az istenihez sosem lesz más – még ha ezt éppen nem is tudja, vagy éppen, a kordivat szerint, nem is akarja tudni.

Helyesebbnek tartaná Csaba (ahogy a család és a barátok szólították), ha azt mondanám róla, hogy vallásos volt és tradicionalista. Az utóbbival, a tradicionalista gondolkodással magyarul csak a nyolcvanas években ismerkedett meg az én nemzedékem, amikor Hamvas Bélát felfedezte magának a nem hivatalos és ellenzéki szellemi élet, és lassan meg is jelenhettek könyvei az 1948 után elhallgattatott és 1968-ban elfeledettségben elhunyt gondolkodónak. Czakó Gábor Hamvasban mesterét fedezte fel, olyannyira, hogy Hamvas-szótárt is készített, amelyben a lélek és a világ működésének alapfogalmait magyarázta. Hamvas radikális és frissítő újdonsága az volt, hogy a szellem primátusát az emberi létben engedmények nélkül hirdette – René Guénon és a húszas évek német tradicionalistái nyomán, de a maga eredeti módján – egy olyan világban, amelynek kommunista és liberális változatai is tagadták ezt az autonómiát. Az örök filozófiát hirdette, olyan személyes, poétikus nyelven, amely nem ütközött az uralkodó német filozófia hegeli vagy marxi válfajaival, hanem egyszerűen túlemelkedett rajtuk, kikerülte őket.

Czakó Gábor író felmutatja az Árpád-pajzs díjat, melyet az esztergomi vár lovagtermében vett át 2009. július 4-én. A Szörényi Levente zeneszerző által alapított díjat, az ötven centiméter átmérőjű pajzsot Magyarországért tevékenykedő közszereplők kapják
Fotó: Kovács Attila/MTI

 

Keresztény és tradicionalista szemléletével, amelyet ugyanakkor páratlan realitásérzék és józanság jellemzett, Czakó Gábor korunkat Gazdaságkornak nevezte el. Tudtommal ez a szó az ő találmánya, és ennek nevében publicisztikáiban nagy kéjjel pellengérezte ki azt a rombolást, amelyet a rendszerváltozás óta is okozott és okoz életünkben a mindenható gazdaságközpontúság a politikában s egyáltalán a mindennapi életben. Czakó világosan látta a gazdasági gondolkodók eszmefuttatásaiból, hogy azoknak alapja általában éppen olyan természetesen szubjektív, mint minden más emberi motivációé. Beavatás című tévésorozatában és a belőle lepárolt esszékben a 2000-es években elhangzott mindaz a gondolat hitről, történelemről és társadalomról, amit a mai új, fiatal konzervatívok felfedezésként élnek meg. Illene rendszeresen olvasni 2010-es, hasonló című esszégyűjteményét, e gondolatok élvezetes, klasszikus forrását.

Czakó a gúny végletes pillanataiban sem volt swifti embergyűlölő. Ellenkezőleg, vérbeli mesélőként és regényíróként élvezte az időtöltést mindenféle társaságban, élvezte az emberi természet változatosságának minden ízét, a Teremtő mosolyát, s mindenkivel leült az asztalhoz egy tál jó étel és egy pohár bor mellé. Családján – feleségén és hat gyermekén – kezdve, közösségek konstellációját építette maga köré a szeretet és a jó kedély erejével. Ő kezdeményezte és szervezte Kovács László bíró barátjával a nevezetes kispályás művész-focikört, melyben összejártunk a hetvenes évek elejétől hétről hétre, olyanok, mint Esterházy, Melocco, Péterfy László, Kő Pál, Bodor Ferenc (Gilbert), Szávai János, Szakály Ferenc, Györffy Miklós, Vitézy László, Szakolczay Lajos – hogy csak a rendszeres tagokat említsem. Egyik meghatározó összetartó szelleme lett Czakó a Mozgó Világ körének, a szerkesztőségen túl is. Alapító tagja volt az MDF-nek és a Duna-mozgalomnak, majd pedig velem együtt Antall József miniszterelnöki tanácsadója lett. Az érvek éles harcában próbálta meggyőzni Hankiss Elemért, az MTV és Gombár Csabát, a Magyar Rádió elnökét, hogy a rendszerváltozás miniszterelnökének a televízióban legalább annyi adásidőt kellene biztosítaniuk – alkotmányos alapon még többet –, mint a köztársasági elnöknek. E meddő kampány után Czakó az Új Magyarország napilap alapító csapatának lett legfőbb mozgatója. Az újrainduló Magyar Szemlénkbe pedig katolikus ifjúsági lapjának, az Igennek fiatal újságíróit hozta szerkesztőnek…

Nem folytatom a sort. Itt meg kell állnom most – ami nehéz, oly nagy volt az ő személyiségének és tevékenységének bősége, színgazdagsága. Czakó Gábort rengetegen ismerték, becsülték és szerették – s most rengetegen gyászolják.

A nyitóképen: A Nemzet Művésze díjban részesült Czakó Gábor Kossuth-díjas író beszél az átadóünnepségen a Pesti Vigadóban 2019. november 5-én. Az elismerést Bodor Ádám Kossuth-díjas író is átvehette