Számos költészeti megnyilatkozása van, sokfelé közlik. Pályája kezdetén kiktől kapott inspirációt, voltak-e mesterei?
Kisdiákkoromban kezdtem írogatni. A gyerekkori történelmi kalandregények adták az első inspirációt, ezek mintájára írtam tele egy füzetet egy török időkben játszódó történettel, amelyet csupán néhány osztálytársamnak szándékoztam megmutatni, azonban valahogy a rajztanárom kezébe került, aki meglepően dicsérőleg nyilatkozott róla…
A versek felé középiskolás koromban fordultam. Persze ezek még amolyan keserédes szerelmes csasztuskák voltak. Amikor viszont egy nyári szünetben végigolvastam a József Attila-összest, szembesülnöm kellett azzal, hogy az én szövegeim jóval elmaradnak attól, amit József Attila írt tizenhét évesen. Így azután pár évig szüneteltettem a verselést, de véglegesen elfojtani nem tudtam. Egy idő után ismét elkezdett telni az asztalfiók. Némi unszolás után elküldtem néhány írást Fodor Andrásnak, aki pár bátorító mondat kíséretében két versem közlését is vállalta. Mindez a nyolcvanas évek közepén történt. Az ő támogatása adta a döntő lökést ahhoz, hogy a versek mellett maradjak.

Kezdetben kiket olvasott szívesen, változott-e az ízlésvilága? Milyen stílusokkal, költői nyelvezettel próbálkozott, míg végül rátalált a sajátjára?
József Attila mellett Ratkó József és Szilágyi Domokos művei voltak rám nagy hatással. Később viszont már nem egy-egy költő, hanem egy-egy alkotás vált fontossá számomra. Például Zelk Zoltán Halott sirálya. Vagy Hervay Gizella szeretteit elsirató kötetének néhány darabja. Vagy Képes Géza Igen, de című verse…
Hogy a saját költői nyelvemre mikor találtam rá, magam sem tudom. Néha úgy érzem, mintha mindig is ezt használtam volna… Harminc-egynéhány évvel ezelőtt gyermekverseket is írtam, pontosabban csak kettőt, amikor a fiaim még kicsik voltak. Az egyiknek Zsiráfkaland volt a címe. Ezt nemrég gépelt változatban találtam meg. A másik a Békalagzi címet viselte. Sajnos elkövettem azt a bakit, hogy tragikus végkifejletű lett a történet: a férjhez menni készülő békalányt elrabolta egy gólya. Lett ebből otthon sírás-rívás, zenebona, magyarázkodás. Úgyhogy a szöveg végérvényesen elveszett. Már én is csak az első két sorra emlékszem…

Oláh András
 

Foglalkozott drámaírással is – hogy kettőt említsek: A szökevény vagy Az utolsó játszma –, amelyek sikert arattak. Miről szólnak?
Az első drámát véletlenül írtam. Teleki Lászlóról szólt. Eredetileg tanulmányt készültem tető alá hozni, de valahogy egyre halogattam. Aztán egy költözéskor előkerültek a jegyzeteim. Belenéztem az anyagba, és ahogy böngészgettem, váratlanul magam előtt láttam a jelenetet. Ekkor határoztam el, hogy tanulmány helyett drámát írok. A dolog pikantériája, hogy amikor befejeztem a munkát, épp megjelent egy pályázat. Beküldtem. Díjazott lett. Olyan szerzők mellett, mint Müller Péter, Gosztonyi János, Forgács András… Az eddig megírt darabok mindegyike a történelmi múltba kalauzol vissza. Érdekel a múlt. Keresem a válaszokat a miértekre.

Milyen a kortárs szekértáborokhoz való viszonya?
Nem szeretem a szekértáborokat. Nem szeretem a megbélyegzést sem. A kilencvenes évek közepén a Magyar Írószövetség tagja lettem. Serfőző Simon és Oláh János ajánlására vettek fel. Más szervezetbe nem léptem be. De számomra ez nem azt jelenti, hogy bilincset raktam volna a kezemre. Számtalan folyóiratban publikálok, függetlenül attól, hogy a közvélekedés melyik táborhoz sorolja őket.
Egyébként pedig túl sok az árok. Ezeket nem megerősíteni, hanem betemetni kellene. E tekintetben leginkább Zalán Tiborral értek egyet, aki a személyes kapcsolatokat tartja fontosnak, és nem az itt-ott hirtelen árbocra szökkenő zászlókat.

Szerkesztői tevékenység is végigkíséri életútját.
A lapszerkesztésbe a kilencvenes évek közepén kóstoltam bele először. Kezdetben csak ideiglenes jelleggel. Aztán pár éves szünetet követően ismét megkeresett a Partium kiadója. 2013 óta főszerkesztőként dolgozom – honorárium nélkül. Csak azért, hogy ne múljon el nyom nélkül ez a három évtizede létező periodika.

2016-ban kapta a Ratkó József-díjat. Milyen viszony fűzi a névadóhoz, személyes ismeretségük hogyan kezdődött?
Ratkót a gimnáziumi magyartanárom ajánlotta figyelmünkbe. Akkortájt jelent meg Törvénytelen halottaim című kötete. Óriási hatással volt rám. Személyesen viszont nem irodalmi rendezvényeken találkoztunk, hanem a rendszerváltás előtti politikai megmozdulásokon, az MDF körüli szervezőmunka során.
A díj azonban tényleg sokat jelent – főleg, ha végignézzük, kik kapták meg rajtam kívül ezt az elismerést: Nagy Gáspár, Vári Fábián László, Buda Ferenc, Tóth Erzsébet, Aczél Géza, Jánosi Zoltán… – nem akármilyen névsor ez.

Akárcsak több író- vagy költőtársa, Ön is a tanári pályán működik. Úgy hallani, különleges az az iskola, ahol jelenleg vezetőhelyettesként dolgozik...
Majd negyven éve élek Mátészalkán, ahol a sokszoros Baumgarten- és József Attila-díjas költőről, Képes Gézáról elnevezett iskolában dolgozom. Valóban csodaszámba menő intézmény a miénk. Olyan csapat verődött össze egy kitűnő vezető irányítása alatt, amelyik nem a problémák fölött kesereg, hanem a megoldásokat keresi.
Az iskola – amellett, hogy a látványa igen szép – valóban különleges: nem csupán direkt módon, hanem szinte észrevétlenül is nevel. Mindegy, hogy a folyosón sétál a gyerek, a tanteremben gubbaszt vagy tízóraizik az ebédlőben, mindenhol olyan hatások érik, amelyek felkelthetik az érdeklődését, s mindemellett tanítják, csiszolják, irányba terelik. Hamar híre ment annak, ami itt elindult. Nimbusza lett az iskolánknak…

A legújabb, Fagypont alatt címmel megjelent kötete milyen változásokat mutat a korábbiakhoz képest? Van-e különösen kedves könyve közöttük?
A versek az elmúlt négy-öt évben születtek. Voltaképpen a folyóiratközlésben már napvilágot látott írásokat gyűjtöttem egybe. Fontosnak tartom, hogy egy szűrőn (a szerkesztőségekén) már átessenek az írások, mielőtt kötetbe rendezem őket. Nem tudnék választani, hogy melyik könyvre vagyok a legbüszkébb. Mindegyik én vagyok. Valójában a kötetek csak a megjelenésig izgatnak, utána szabad utat kapnak, elengedem őket.

Az Orpheusz Kiadónál várható egy novelláskötetének közreadása – milyen jellegűek ezek az írások?
A próza amolyan melléktermékként jelentkezik nálam. Vannak dolgok, amik nem férnek be egy vers keretei közé, de foglalkoztatnak. S ha nagyon nem hagynak nyugton, ezekből szokott végül novella kerekedni. A megírt történetek jó része valóságmorzsákból táplálkozik, amik nem feltétlenül velem estek meg – bár ilyen is akad –, de valahol belebotlottam, és kikövetelte, hogy történetet kerekítsek köré. A kötetnek egyébként lesz egy érdekessége: szerepel majd benne egy olyan írás is, amely vagy negyven évvel ezelőtt született…