Nyomasztó paradoxon ez, s egyben indikátor: jel(képe)zi, hogy kálváriájukba javarészt rezignáltan belenyugvó, novellába és versbe ágyazott nyomorúságos asszonysorsok bontakoznak ki előttünk a kárpátaljai szerző új munkájában.
A novellák túlnyomórészt egyszerű, kevéssé iskolázott, képzetlen falusi lányok történetét beszélik el, akik mindig rosszkor vannak rossz helyen, s még legszűkebb családjuk körében is mérhetetlen rideg környezetben, ordító szeretetlenségben élnek. (Hazafelé, Káposztaföld gyermeke, Ránc, A harmadik)
Erről a világról, s a közönybe fulladó anya–lánya kapcsolatról fest lehangoló képet a Hazafelé című novella, amelyben az otthonról kitagadott lány – akinél emlőrákot diagnosztizáltak – végül úgy dönt, nem utazik haza, hogy elbúcsúzzon a családjától. Miközben személyes tragédiákra irányítja a figyelmet a szerző, olyan súlyos társadalmi probléma rajzolódik ki előttünk, mint a mélyszegénység, s bepillanthatunk egy-egy lokalitás farkastörvényeibe, közösségek, határmenti kárpátaljai települések adta „lehetőségekbe”, túlélési stratégiájába is. „Akkoriban mindent eladtunk, mindent átcsempésztünk, mindenből pénzt csináltunk. A cigit még a munkába állás előtt el tudtuk adni, állandó vevőink voltak, tudták, hogy melyik gazdánál napszámoskodunk…” (Ribancok)
Tudósítást kapunk arról is, hogy a babonák, a képzetek, a primitív hiedelemvilág hogyan gyakorol mai napig direkt hatást az erkölcsi nevelésre, a fiatalok felvilágosítására vagy épp annak hiányára. (Káposztaföld gyermeke)
Szembetűnő, milyen gyakran feltűnik a szövegkorpuszban az áldozathibáztató attitűd, mely a Hazafelé című novellában kulminál. Az anya ahelyett, hogy megerőszakolt fiatal lányának segítő kezet nyújtana, kitagadja a családból. „Elindultam haza, mázsásnak éreztem a lábaimat, vonszoltam magam végig a kertek alatt, nem is néztem, hogy hová lépek, csak otthon akartam lenni, hogy édes megöleljen és megnyugtasson, nem vágytam másra. Nem így lett. Mikor beléptem a verandára édes egy pofonnal fogadott és éktelen káromkodással, cafatnak, mások rongyának nevezett, mikor meglátta a véres nadrágomat, hiába mondtam, hogy nem tehetek róla, azt mondta, hogy minden városi kurva így kezdi, s hogy szedjem a batyumat és takarodjak a házától.”
Otthonról kitagadott Madonna (Hazafelé), megerőszakolt Madonna, éhező Madonna (Só), (Hazafelé, Káposztaföld gyermeke), gyászoló Madonna (Hinta), meghasadt elméjű Madonna (Katica, Hinta), sőt gyilkos Madonna (Hinta)…
Lőrincz P. Gabriella a kisiklott életeket és a tragédiába torkolló asszonysorsokat olyan rezignáltan meséli, mintha csak egy bírósági tárgyalás jegyzőkönyvét olvasná fel. Ez az érzelemmentes narráció rátelepszik az olvasó lelkére, mint ahogyan egy-egy kép is végérvényesen beleég a retinánkba.
Az elfojtott érzések szublimációja a kötet legkomplexebb művében, a Hintában különösen szépen sűrítve jelenik meg. A novellában elejétől kezdve lappang valami nehezen definiálható, baljós érzés, ami miatt nem elsősorban a leírt textus adja a mű erejét, hanem épp ellenkezőleg, a le nem írt szöveg, a sejtető elhallgatás. Ennek az elbeszélő technikának alkalmazásával óriási feszültséget képes teremteni a szerző: „gyanússá” teszi a főhőst. Egyetlen szó sem utal ugyanis arra, hogy a főszereplő, aki elveszíti férjét és a gyermekét, milyen kínokat él meg. Ugyanakkor, amíg a gyászt elhallgatja a szerző, addig egy új szerelem beköszöntének és beteljesülésének legapróbb részleteibe is beavatja az olvasót. Freud szerint az egyén neurózisát illúziókba kapaszkodással el lehet kerülni. A Hinta erre a tézisre tankönyvi példa.
Érdemes a címről is szót ejteni, hiszen a hinta szimbólumértéke nem csekély: a szerző megkapó analógiával utal arra az érzelmi folyamatra, ami a repülés szabadságát jelképezi. Úgy tűnik, a férjét és gyermekét elveszítő nő a trauma után képes talpra állni, de a kényszeres pótcselekvések azt példázzák, hogy lelkének gyógyulása csak látszólagos. A hintához, a hintázáshoz nem önmagáért a hintázás élményéért fordul, hanem azért, hogy ez az önfeledt érzés kiszorítson minden mást. Eltüntesse – legalább rövid időre – azt az iszonyú fájdalmat, ami, noha nem beszél róla, vélhetően dolgozik benne. Kihátráljon a valóságból, ami azzal szembesíti, hogy egy baleset következtében elveszített mindent, özvegy lett. „Az özvegy, akinek senkije nem maradt.” A gyászfeldolgozás tehát csak látszólag sikeres. A főhős megpróbálta megtakarítani a tragédiával történő szembenézést, ami előbb kóros, patológiás reakciókba – betonfal felhúzása, mániákus hintázás, kényszeres gödörásás –, később gyilkosságba torkollik. A sokáig elfojtott gyász akkor tör elképesztő erővel felszínre, amikor az új férfi élete is veszélybe kerül. „Baleseted volt, karcolás nélkül úsztad meg, bennem viszont valami megváltozott… Attól a naptól kezdve szörnyeteggé váltam…”
Szörnyeteggé, meghasadt elméjű gyilkossá, aki – egyfajta preventív „megoldásként” – a szerelmét megöli, nehogy ő is autóbaleset áldozata legyen.
A kötetben szereplő versek harmonikusan simulnak ehhez a keserű intonációval megszólaló prózauniverzumhoz, s ez még inkább felerősíti a hatást. „Szívműködés rendben, elmeállapotát: zavaros. / Akkor bocsáss meg, mikor a leginkább bűnös vagyok.” (Diagnózis)
Lőrincz P. Gabriella új könyvének címválasztása kiváló. Hogy ennél nemigen van találóbb cím, azt csak a szenvedéstörténetek felfejtése után fogjuk mélységében is megérteni. A történet deprimált madonnái – akik fiatal korukra annyi tragédiát éltek meg, hogy feldolgozásukhoz egy egész élet is kevés – nem sírnak. Könnytelenek. Ez a kulcsszó. És egyben a legdermesztőbb felismerés. Mert ha nincs könny, nincs megkönnyebbülés, feloldozás sem. Ezt a nyomasztó terhet érezzük mindvégig a szövegben. Ettől olyan súlyos ez a karcsú kötet.
