Többségében rövid, olykor csak egy-másfél oldalas novellák gyűjteménye Várnagy Márta Kapuzábé című kötete. A címek kapcsos zárójelekben, a hang finom, költői, a megoldás egyszerre frappáns és elhallgató, sokat sejtetően enigmatikus. Ezekben az írásokban nem a cselekmény számít, hanem a beleemlékezés, a témák felvillantása, melyek mégis önálló egészként kapcsolódnak egymáshoz.
„Várnagy Márta a szeizmográf érzékenységével rajzolja fel, lépésről lépésre haladva, apró lélegzetvételekkel a maga belső leltárát arról a nemzedékek óta bennünk gomolygó, fojtogató, elvontságában is fájdalmasan konkrét fogalomról, amit a háború jelent…” – emeli ki a fülszövegben Turczi István. A szerző a háború fogalmát felmenői történeteire kiterjesztve mutatja be, majd a jelen korszak és különféle fiktív elbeszélők nézőpontján keresztül vázolja, „apró képek balladájában” a század tükröződő mozaikdarabjait: 1956, Trianon, régi újságcikkek, dédmamák történetei és egykor voltak, tán ma is élők, „akiken érezni az angyalszagot”. Miféle dokumentumokkal lehet igazolni a létet, kié lehet a Kőbárány, és mit jelent a Kapuzábé, amikor ezt a szót egy benne élő öreg susogja az írónő fülébe? Kis költeményeket olvashatunk prózában: „Egészen más föntről bírálni a lelkeket, mint élni közöttük… Emlékeztetlek, Krisztus sem vette észre a siettetés fehér bikáját. Azóta eltelt kétezer év.”