Ma reggel, nézem a naptárt, március 29-én korán ébredtem. Halász Piusz ciszterci atya rám bízott kéziratos életrajzából az alábbi sorokat írtam ki éppen: „Ma már tudom, ha üdvtörténeti helyzetünket vesszük, nincs is normális ember. Ugyanis a bűn szituációjában élünk, és ez számunkra nem normális. Az ember egyszerűen nem az, aminek lennie kellene. A kegyelem ugyan rendelkezésünkre áll, de szabadságunk meg is hiúsítja működését. A kegyelem és a szabadság viszonya szükségképpen konfliktusok forrása. Jézus halálakor földrengés rázta meg a sziklákat. Az emberi lét kellős közepén szakadék húzódik. Krisztus óta ilyen értelemben is megosztott világban élünk.”

A hajnali csöndben a telefonüzenetet jelző apró hang. „Tamásunk ma hajnalban 5,45-kor csendesen örökre elaludt.”

Még ki tudtál ülni a fotelbe, fehér arccal, egyre növekvő szemekkel. A látás a végén egyre inkább megnő. Hallgattunk. 1966. szeptember elseje óta, barátságunk kezdetétől mindent – felhúzott szemöldökkel rám nézel: mindent? legfeljebb sok mindent – elmondtunk egymásnak.

Előttem ültél a gimnázium első osztályában, már akkor irigylésre méltóan kihúzott szép írásoddal,

s a formai szépség azt jelezte, erről győztek meg közös évtizedeink, hogy számodra a szépírás… – befejezetlen mondat, hiszen hány alkalommal jutottunk oda egy-egy csöndes sör mellett, hogy az írás kísérlet a kimondhatatlan elmondására.

Odakint az utca zaja, az élet természetes zümmögése. Odabent felderültünk: ugyan mit gondoljunk – érezzünk – erről az időben végbemenő valamiről? Amit életnek nevezünk – szoktad mondani, megtoldva azzal: „Az élet nem kívánságműsor.” S közös matematikus barátunk aforizmája sem maradt említetlen, a létezés fölötti érzés finom-frivol hangja: „Élet csak egy van, ettől azután páratlan.”

Bátor ember vagy (voltál?). Visszautasítottad a kezelést, amellyel az orvosi szakma a maga protokollja szerint kívánt volna korrekt módon eljárni. Tudtad, időd – mint mindannyiunk ideje persze fogantatásunktól kezdve – kiszámított. Csakhogy sokáig hanyag nemtörődömséggel tekintünk rá.

Beszélgetés közben odakeveredtünk, vajon milyen lenne, ha az emberiség valamennyi tagja – és ezzel tisztában lenne – ugyanabban a pillanatban halna meg. S már ezen a népünnepélyen, mert nyilván az lenne, száguldozott az írói gondolat. „Írd meg”, néztem rád. Mosolyod, azzal a kis kézlegyintéseddel: „Írd meg te.”

„Csak az a szép, ami nehéz…” – kezdted egyik novelládat, s ennek a gondolatnak a súlyát a magad összetéveszthetetlen stílusában folytattad: „…gondolta Anatol, amikor reggel ráállt a fürdőszobai mérlegre”.

Vonzódtál a könnyed iróniával fűszerezett nehézsúlyú megfogalmazásokhoz. Szeretted a cseh irályt, Bohumil Hrabal és mások világát, a tétre menő játékosságot.

Egyszerre vallottad: a mondatok mindig csak kullognak a szavak után, ugyanakkor minden mondatnak túl kell mutatnia önmagán.

Gondolati és esztétikai igényességed szűkre szabta írásaid mennyiségét. Az Új Ember katolikus hetilapnál – tulajdonképpen egyetlen munkahelyeden – jó néhány évig Pilinszky János munkatársaként megtanultad Jánostól, amivel magadat is korlátoztad: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen.” A magyar nyelvű gondolati líra kiemelkedő teljesítménye a (ki mondja meg?) című versed. A csöndes sör mellett elejtett gondolat: az élet zárójelbe tett kérdés.

 

mint jól kimódolt rajtaütés

tör rám a halál

vagy angyali rohamosztag

jön mint egy lassú gyorsvonat

feltartóztathatatlan

szele arcomba fujja

ami az életemből könnyűnek bizonyult

mintha kapaszkodnék valami semmi-ágon

elnémultak a dolgok a lények

fejem fölött már az Isten

 

– aki talán ugyancsak eljő –

hallgat csak torkaszakadtából

agyamat megülte az emlékezet köde

ki mondja meg

hogy jelzőtűz már vagy csak irányfény

ott az az égvefelejtett erdő

 

Vízen jártunk – no, nem úgy, mint az Úr –, folyók sodrásában eveztünk, s amikor az Al-Dunán elkapott minket a rettentő szélvihar, hajót tört, csapkodott, a második napon azt mondtad: elérkezett a visszafordulás bátorságának ideje. Ez a mondat is szélesre tárult annak szellemében, amit mindig is vallottál:

a művészi alkotás – ha annak nevezhető, és csak akkor nevezhető annak – közvetlen tárgyától függetlenül transzcendens. Bátorság kell a visszaforduláshoz – az odaforduláshoz Istenhez.

Hited bátorsága a néhány nap előtti beszélgetésekben is mosoly-békében ült az arcodon. S amikor már suttogássá vékonyodott az utolsó szó, megszorítottad a kezem: „megjöttünk” – Isten-bizalommal szólt.

Az Új Emberbe hazajártál. Küldetésednek tekintetted, hogy az újság szolgálja az előevangelizációt; akkor felel meg hivatásának, ha segít az embereknek megtalálni a templomajtót. Táncsics-díj, Mikszáth Kálmán-díj, kitüntetések. „Csak mindent a helyén kezelni”, s törzshelyeden, a Kispad nevezetű vendéglátóipari egységben (no, ezen is hányszor mosolyogtál, „szerény kinézésű sörkimérde az”) megültél „mint az esti szél”, mondogattad, és nézted, figyelted egyedüli óráidban az életet. Hogy azután annál nagyobb öleléssel térj meg a családba. Családod életművednek nagyszerű alkotása.

A barát mégis megdorgál: azt a bizonyos nagyregényt nem írtad meg! Talán azért, mert tudtad, csak odaát vethető égi papírra? Mert biztos voltál benne: „Isten kezében vagyunk.”

Fotó: Tóth Cs. Ilona