Itt, a hegyen minden dűlőút a kilátóhoz vezet. Valahogy úgy, mint az életben, minden lelki ösvény magunkhoz. Solum ipsum, és ha nem vakít a hübrisz, Isten van a láthatáron.

Itt, a tokaji hegyen szemtágító látomás a Tisza, a szőkének becézett vén folyó, ami egykor a leghűbb magyar folyó volt. A nagy országban eredt, és ott volt vége is. Nem ő lett hűtlen, hanem Trianonban vágták le rólunk az eredetét és a végét. Egy ország bűnös politikai amputálása kísérti Európát, ha bevallják, ha nem, ha szólamokkal leplezik is, mint az itt járt francia elnökjelöltnő, aki lazán utalt arra, hogy mi, Európa ezeréves királyságai, tartsunk össze. Most már talán ők is sejtik, hogy össze kellene tartanunk. A kérdés az, hogy Európa ellen vagy Európáért. Vagy ez csak nézőpont kérdése lenne? Aligha. Kellene egy új kilátópont, egy új, izgalmas, politikai Beobachtungsstelle, mint az a gyárkémény, amelyre a Sörgyári capriccio című filmben a bolondos Pepin bácsi felcsábítja a gyönyörű szép szőke fiatalasszonyt, és azt kiáltja neki: „Ah, wie schöne Beobachtungsstelle, sógorasszony.” Utalva arra, hogy ez nemcsak egy csodálatos panoráma, hanem maga a csoda, a szabadság is. Ilyen képi pillanatokba remegett bele a diktatúra Kelet-Európában. Mekkora belső öröm volt, hogy a diktatúrákat ilyen képekkel is le lehet győzni. Szinte éreztük, hogy ezt a politikai betont egy pajzánul fúvó szelecske is tovalehelheti.

Amikor ezt a kilátótól elkezdtük építeni, itt, a hegyen nem igazán tudtuk, mire vállalkozunk, de még erősen bíztunk magunkban, és friss volt bennünk a remény is, és körülölelt bennünket a mézillatú fiatalság. Lent, a hegyalján, a táborban vidáman fűrészeltük, háncsoltuk a termetes oszlopokat, nem gondolva arra, hogyan kerülnek majd a helyükre.
Mikor leszabtuk az összes gerendát, néhányunkban már bizsergett az a döbbenet: hogyan visszük ezeket föl az embertelenül meredek ösvényen. Először nekiugrott a két legerősebb fiú egy oszlopnak, vagánykodva, főleg a lányok előtt. Negyedúton föladták. A többiek részéről pár élc öklelte őket, mint tinó, ahogy Arany János mondaná. Majd két négyes csapat külön taktikával próbálkozott. Nem sokat haladtak, sőt egymást is akadályozták. Következett az orosz répamese egyszerű népi stratégiája: mindenki együtt, a kisegér is. Ez is kevés volt.

Végül közülünk egy metafizikus elmének az az ötlete támadt, hogy ahelyett, hogy innen lentről próbáljuk kitalálni, hogyan kellene felszállítani az oszlopokat, próbáljuk meg fentről elképzelni. Felmentünk és megvilágosodtunk. Ittunk néhány üveg száraz tokaji furmintot, és még aznap felkerült az összes oszlop a hegyre. Elkészült a kilátó, és még most is áll.

Azóta sokszor fölbaktatok egy üveg borral és néhány jó baráttal ide, a hegyre, ahol régen a jászói premontrei prépostság szőlőbirtoka volt. A szőlős itt maradt, a jó egyházfiak pedig Szlovákiában találták magukat.

Innen, a kilátóból jól látszik az ország, sőt még Európa is. Az országból nem látszik olyan jól Európa. Egyre többen fontoskodnak az avítt elméletről, Európa alkonyáról, a süllyedésről, a végről. Innen, fentről az dereng, hogy Európa alkonyán túl vagyunk. Az elmúlt száz évben nem tudták megsemmisíteni semmiféle politikai vámpírok, baloldali vőlegények, jobboldali úrifiúk, sem az újtörökök a neoliberálisokkal együtt.

Akinek van szeme és főleg lelke, az tudja, hogy Európát nem elrabolni kell, hanem hagyni, hogy szép szőke nőként feljöjjön a kilátóba, mint az a gyönyörű sógorasszony, akinek a mosolyán látszott, hogy várandós.