Ehelyett nézzük a képeket, oda vagyunk szögezve az internethez, a televízióhoz, ismerősöket hívunk, ismerősök hívásait várjuk. Aggódunk a rokonainkért, barátainkért Kárpátalján, aztán küldünk majd valami megunt ruhát a határra, vagy egy kis pénzt a segélyszámlára. Van, aki többet küld, és van, aki személyesen segít. Szállást szervez, embereket szállít. A megmozdulás, segítség jó dolog. Embernek maradni. Közben a tévében két hír között Kalinka vodka reklám. Tudom, hogy csak ötödik napja tart ez a borzalom, amit mi egyelőre – reméljük, ez így is marad – messziről nézünk, a távoli Budapestről, ahol minden szépen működik. Játszanak a színházak, koncertezik a nemrég átadott Magyar Zene Háza, és megint nem nyert a Fradi.

Magam részéről mind gyakrabban megyek fel a Kálváriánkra, ami nálunk Hidegkúton négyszáz méter magas hegy tetején van, egész jó kis kirándulás. Odafent hétköznapokon szinte biztos, hogy nincs senki, lehet meditálni, elmélkedni. Az Úr Jézus is szép, és felfelé néz a kereszten, mintegy szimbolizálja a kapcsolatot ég és föld között. Messzire ellát innen az ember, ha tiszta az idő, a Mátra két vonulatát is ki lehet venni a távolban.

Tegnap, február huszonhetedikén az orosz elnök beélesítette az atomrakétákat. Vajon milyen lehet a táj, ha... de inkább nem fejezem be a gondolatot.

Minden eltörpül. Minden nyavalygás, covid, szénanátha, gyerek beilleszkedése az óvodában, hogy mit főzzünk és mit együnk, és hogy orvoshoz kéne menni meg piacra, meg vizsgáztatni az autót. Minden gondnak más lett a fénye, mert háború van most a nagyvilágban. Amúgy meg persze, csináljuk tovább, végezzük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna. De nem végezzük, mert helyette nézzük a tévét, olvassuk, halljuk a tudósításokat és szörnyülködünk.

Mostanáig, amikor még nem tört ki a háború, tárcákat írtunk arról, hogy félünk a haláltól, a betegségektől, félünk az élettől. (Mondjuk az Úr Jézus megmondta: ne féljetek, de úgy tűnik, a tanítás nem mindig ért el mihozzánk.)

És közben sírnak a gyerekek. Sírnak a gyerekek Ukrajnában. Nagy ország, sok a gyerek. Magyar gyerekek, ukránok, ruszinok, oroszok, románok, s ki tudja, még hány nemzetiség.

Milyen lesz a táj? Milyen az ember? Nemrég a sziklakórházban jártunk a feleségemmel, és ott a vérbe fagyott panoptikumfigurák megszemlélése után van egy folyosórész, amely a hirosimai és nagaszaki atomtámadás áldozatainak állít emléket, sok-sok gyerekrajzzal. Mert az áldozatok és a támadást túlélők is valamennyien gyerekek voltak. És nők meg öregek. A férfiak addigra már vagy meghaltak valahol a frontokon, vagy éppen meghalni készültek.

A Megváltó a hidegkúti Kálvárián (Fotó: Gáspár Ferenc)

Guernica. Háború szekere. Ott van a Hősök terén, mennyivel gyorsabb, mint a békéé? Ősgyűlölet, melyről Hamvas ír egy esszében? És mi végre van, hogy bármelyikünk, itt, a békében ezt megírja. Miféle nagyképűség, gőg, hübrisz, hogy én is erről írok? Olvassa ezt egyáltalán még valaki? Valaki, aki illetékes? Gyerekes naivság azt hinni, hogy ettől nem lesz háború. Hogy Putyin vagy bárki feljajdul, engem olvasva, és azonnal kihirdeti a világbékét. Fordítsátok le nekem ezt a magyart, mondja, hiszen erre eddig nem is gondoltam! Hogy gyerekek égnek szénné a háborúban. Gyerekek válnak árnyékká, füstté, szellemmé.

És mégis. Mégis meg kell írni. Meg aztán valami vicces mindig történik. Valami, ami segít továbblépni. Most is, amint felérek a hegyre, ahol az Úr Jézus függ a kereszten a két lator között, egy velem korabeli ember fényképezi a Megváltót az okostelefonjával. Kicsit félreállok, megvárom, hogy végezzen.
– Látta már a Mátrát? – szólítom meg. Ha akarja, megmutatom.

Nem tűnik lelkesnek. Rövidlátóan babrálja a készülékét, majd így válaszol:

– Nem érek rá. El kell küldenem ezt (sic!) a fényképet a barátomnak, most temetik.

Eszembe jut az orosz klasszikus, Mihail Bulgakov A Mester és Margaritája, melyben az elgázolt és fejét vesztett Berlioz táviratot küld a nagybátyjának a következő szöveggel:

,,Villamos elgázolt a Patriarsijén, temetésem pénteken háromkor, gyere okvetlenül, Berlioz."

A nagybácsi Kijevben lakott, a táviratot pedig az ördög küldte. Ide, a Kálváriára.

A fejezetnek pedig ez volt a címe: Peches látogatók.

Az Úr nem fordítja felénk az arcát.