Emlékszem, egyszer egy lány elmesélte, hogy megerőszakolták. Alig serdült még, amikor. Addig föltűnően szép hangja volt, ám az erőszak után megcsúnyult. A hangja. Ha nincs az erőszak, ma már talán híres énekesnő lenne. Ehhez, persze, valakinek föl kellett volna fedeznie. No, de a tehetség, mondják, utat tör magának, nem vész el. Hacsak egy vadbarom el nem veszejti. És semmi kedvem holmi filléres keleti bölcset idézve azt gondolni, ennek így kellett lennie. Nem kellett. Ahogyan Gyuri élete sem kellett volna, hogy azzá váljon, amivé.
Gyuri a rovatvezetőm volt a lapnál, ahol dolgoztam, a felesége jazzt énekelt. Egyszer egy fogadáson (születésnapos lehetett a lap, talán) azt magyarázta, a legnagyobb félelme, hogy kihűlnek a hangszálai, éneklés közben egyszerűen kihűlnek, s attól fogva csak valami műkedvelő nyöszörgés jön ki a torkán. Mert az énekléshez meleg hangszálakra van szükség. Aztán a hangszálai soha nem hűltek ki, csak a Gyuri iránt érzett szerelme.
A rovatvezetőm úgy vélte, az életközépi válság, azaz − régebben használatos nevén − a kapuzárási pánik okozta a házassága megromlását.
− Mindenki azt hiszi, ez a férfiak sajátja – nyöszörögte a Kedves presszó hátsó traktusában, tajtrészegen, az orra takonytól csillogott −, csakhogy a nők éppen úgy belemászhatnak, mint mi. Én már csak tudom.
− Lehet ezer egyéb oka – kötözködtem, magam sem tudom, miért.
− Lóf...t! – intett le Gyuri. – Egyre t-t-t-több időt fordított a külsejére, egyre többet vásárolt, egyre jobban érdekelte, hogy néz ki. P-p-p-pedig mindig is érdekelte, amúgy. Érezhetően tetszeni vágyott. És érezhetően nem… nem… nem nekem. Aztán egy este elmondta, hogy szeretne minden héten találkozni egy régi barátnőjével, a-a-a-akivel miattam nem tartotta a kapcsolatot az u-u-u-utóbbi időben.
− És tényleg?
− Va-va-valóban r-r-rossz véleménnyel vagyok a… a… a nőről – Gyuri csuklani kezdett, de sikerült gyorsan elfojtania. S ettől mintha több fokkal józanabbá vált volna. – De sose mondtam, hogy ne találkozzanak!
− Csakhogy mivel rosszakat mondtál róla, a feleséged meg akart neked felelni – bölcsködtem.
− Az is lehet – hagyta rám Gyuri. – Mindene… mindenes… mindenesetre találkozni akart vele hetente. Néhány nap múlva…
− Várj! – szóltam közbe. – És találkozgattak is?
− Igen. Néhány nap múlva meg azt mondta, idegesíti, hogy Kicsimnek hívom, mert ez olyan, mintha a gyerekem l-l-l-lenne. És az is idegesíti, hogy gondoskodom róla…
− Mármint?
− Hogy figyelmes vagyok, például – hosszan és hangosan kifújta az orrát. – Hogy szendvicset csinálok neki, meg elveszem tőle a szatyrot bevásárláskor… I-i-ilyenek… Ez őt… ezek őt zavarják, mert ezek miatt a kapcsolatunk már nem olyan, mint egy férfi-nő ka-kapcsolat.
− Tehát arra vágyik, hogy szarjál rá és hagyjad cipekedni?
− Nem… Nem ilyen egyszerű ez… De valahol igen, arra...
− A nejed őnagyságát a feministák jól elgyepálnák…
− Mondom, nem ilyen egyszerű…
− Mondod, igen.
− Az a baj, hogy a kapcsolatunk olyan, mint… mintha az apja lennék, nem a férje. Szerinte.
− Hány évvel vagy idősebb?
− Szűk tízzel. Kilenc évvel és… és hét hónappal, pontosan.
− Valahol azt olvastam, a tizenhárom a határvonal. Ha a faszi tizenhárom vagy annál több évvel idősebb, mint a nő, az már apakomplexusra enged következtetni.
− A nőnél…
− Ki másnál?
Gyuri eltűnődött.
− Nem biztos, hogy hülyeség.
− Pszichológusok mondják.
− Akkor hülyeség – fölhajtotta az előtte álló deci Unicum maradékát.
− És most mi a helyzet? – kérdeztem bután.
− Azt is mondta kicsit később… Úgy pár nap múlva, hogy nem kíván, és nem szeret már úgy, mint egy férfit, csak úgy, mint egy embert…
− Aztak..va!
− Ezt mondtam én is. Főleg, hogy újabb napok elteltével kiderült, hogy igazából soha nem is kívánt, bár itt kis-kis-kissé za-za-zavaros lett a dolog, mert azt is a szememre hányta, hogy én nem kívántam soha…
− No, ha akarod, én elmondom neki, hogy mindig úgy beszéltél róla, mint egy istennőről.
− Ne, ne tedd! Az is baj… Az is baj, hogy piedesztálra emelem... Így mondta: piedesztálra.
− Az is? Nofene…
− Szó-szóval kívántam én, ezt tudja is, de so-so-sosem veszítettem el a fejem, mondja, mindig… nem tudom, milyen voltam mindig.
− Nem viselkedtél úgy, mint egy macsó. Keményen, durván. Van, aki azt szereti.
− Nem hiszem, hogy erről lenne szó... Inkább valamiféle önfeledtséget… vagyis annak hiányát ró-ró-rótta föl nekem, meg hogy nekem mindenhogy jó volt az ágyban is, azt se tudja, mit szeretek…
− És mit szeretsz?
− Vele mindent szerettem, minek emeltem volna ki egy vala-vala-valamit? És nagyon is extázisba estem tőle, csak hát én nem úgy esem extázisba, mint a filmeken sz-sz-szoktak…
− Ez baj, látod. Ha nem az látszik rajtad, amit elvárnak, akkor hiába van meg az érzés, cseszheted.
− De k..vára bölcs vagy…
Igaza volt. Inkább elhallgattam.
− És azzal is előállt végül, mintha egy pszi-pszi-pszicho-pszichológiai tankönyvből olvasná, hogy me-me-mellettem már nem tudja megtalálni önmagát.
− Nebassz! Ez valami Zs kategóriás moldáv film, vagy mi?
− Az élet egy Zs ka-ka-kategóriás moldáv film, baszki. Már l-l-l-legalábbis az enyém. Mostantól.
− Még szerencse, hogy nincsenek gyerekeitek – dobtam be egy közhelyet.
− Szerencse a fenét! Azok legalább összekötnének, így vad-vad-vadidegenek lettünk… Kilenc év tűnik el, mint… mint a szar, amikor lehúzod a budit…
− Nem tűnik az el – vigasztaltam sután. – Megmarad és újrahasznosul…
− A szar?
− A kilenc év.
− Hát, nem, baszki, nem, mert azt is mondta aztán, újabb napok m-m-m-múlva, hogy igazából nemcsak most, de úgy isteni-i-igazából sose volt oda értem mint f-f-f-férfiért, de mint embert, úgy na-nagyon szeret most is…
− Szarjon sünt, már megbocsáss! Ennél megalázóbbat nem is mondhatott volna.
− Szerinte ez nem í-í-így van… És ne mondj ilyeneket róla, mert a legszarabb m-m-munkákat fogom rád lőcsölni.
− Akkor is megalázó, amit mondott.
− Az hát.
− És akkor most mi van?
− Elköltöztem a nővérem üresen álló lakásába.
− Elküldött?
− Nem. Sőt, azt mondta, próbálja helyrehozni, visszacsi-csi-csinálni. De bárhogyan is kísérleteztem megnyerni újra, az mindig rossz volt. Ha hozzáértem, befeszült, ha ő ért hozzám, napi egyszer, max… maximum k-k-k-kétszer, olyan rideg volt az érintése, hogy szinte f-f-f-fájt. Ha beszéltem a problémákról, az volt a baj, ha nem beszéltem, akkor…
− Akkor az?
− Nem. Akkor nem beszéltünk semmiről se. Semmiről se… Semmi lényegesről… Mintha két albérlőtárs le-le-lennénk… Úgy éltünk. Szex se volt, csak k..va ritkán, abban se sok köszönet. Próbáltam nem olyan lenni, amilyen va-vagyok. Hát, rosszul sikerült, maradjunk… maradjunk ennyiben.
Bár nem bántam volna, ha ezt a részt kicsit bővebben kifejti, mégsem feszegettem.
− Kihűlt, ezt mondta aztán – mondta hosszú csönd után Gyuri. − Kihűlt, és már nem lehet fölmelegíteni. Meg hogy élhetünk így, mert nem… mert nem akar kitol… kitolni velem.
− Aztak..va…!
− Aztán mindenhová vinni kezdte magával a telefonját, feszt pittyegett… Pitty, pitty, pitty! Aztán meg már nem pittyegett…
− Levette a hangot…
− Egy b-b-b-bizonyos helyről jövő üzenet hangját, azt hiszem.
− Megjelent a harmadik.
− N-n-n-nem tudom biztosan. Nem akarom megvárni, hogy biztosan tudjam. Eljöttem.
Gyuri hónapokig vergődött a nővére lakásában, aztán amikor a felesége mutatkozni kezdett az új pasijával (minden ismerősünk így nevezte: az új pasi), akkor hitelt vett föl, és vásárolt egy garzont. A homlokán megjelent egy ránc, átlósan, mélyen. Néha meghúzott egy-egy gyakornoklányt, olykor berúgott, főleg velem, és nem várt semmitől semmit. Néhány kolléganő próbált beszélni a fejével, hogy előtte még az élet, ne adja föl.
− Negyvennyolc éves vagyok – közölte velük lakonikusan. – Lóf.sz van előttem, nem élet.
Néha magukat jótét lelkeknek gondolók megkíséreltek párt találni neki, de mindannyiszor elzárkózott. Nem lógatta az orrát, nem kesergett naphosszat, sőt, néha nevetett és viccelődött is, ráadásul a legtöbb nő (és férfi) szerint kifejezetten jobban nézett ki, mint korábban, mégis valami lehangoló, romboló, sötét üresség áradt belőle. Az embert néha elfogta a légszomj, ha sokáig tartózkodott a közelében.
− Az élet nem egy Zs kategóriás moldáv film – mondta egyszer. − Olyan az élet, mint a kihűlt vacsora.