Ki kell merni

Vasadi Péterrel a cellájában ültünk
(valójában szoba, de szerzetesnek olyan nincs),
ő kinézett az ablakon a rákospalotai télbe,
és így szólt: „Mindig ki kell merni a szart,
másképp nem megy”, én bólintottam,
éreztem, hogy igaza van, mindig éreztem,
mert mindig igaza volt, akkor is, ha nem,
mert ahogy beléptem a házba, az igazság
vetkőzni kezdett, a konyhában hagyta kabátját,
pulóverét az előszoba fogasára akasztotta,
és végül ott ült a szobában velünk ingujjban,
ahogy a hétköznapiak sosem látják,
az átlaghívők, átlagateisták, szóval az akárkik,
ült a rozoga széken és meg sem szólalt,
csak hallgatott bennünket, akiket sütött jelenléte,
és kicsapott belőlünk forró önmagunk,
hát ebben a remegő levegőben tudtam meg,
hogy ki kell merni a szart, mindig ki kell,
ez jutott eszembe ma, amikor Győrffy Ákos
kezembe nyomta új verseskönyvét, van benne
egy vers arról, hogyan merte puszta kézzel a szart,
mikor a csatorna eldugult a kertben,
olvasom a verset én, aki Pétertől már hallottam a szarról,

és most, lám, megint megtudok róla ezt-azt,
de soha nem tudhatom meg, amit Péter tudott,

és itt van Ákos, aki nem csak képletes szart mert,
ő ment a legmélyebbre az igazság útján,
és itt vagyunk mi, három síkján a szarnak,
értjük egymást, a szépet és igazat,
és felettünk, az éteri ködben, ott a szar,
letagadva, otthagyva, kimerve, értve,
de mit érdekli ez őt,
hisz uralkodik örökkön, ámen.

 

A találkozás

Kingának

A bükkfák között hangok, látomások élnek,
de ha magányos ember jár erre, ez csak egy erdő,
a manók ősmohák szakálla mögé bújnak,
köddé lesznek a tündérek. 

Ezek a fák nem tudnak megvénülni,
a favágók évszázadok óta gyorsabbak,
a fiatalok túlélhetik ugyan, de nincs múltjuk,
mert mesélőik mind halottak. A gyökerek
nyújtózkodnak még, de mióta mítoszok nincsenek,
mindentől elszakadtak, ami nem kézzelfogható.

Hétvégén pedig jönnek, jönnek a turisták,
ilyenkor nincs munka, valahogy pótolni kell,
hát földutakból raknak ki maguknak távolságot,
starttól a célig, két semmi közt, ölni az időt.
Kiabáló, tarka csoportok lepik a hegyet,
fák alatt cipelik tovább bajaikat,
de ilyenkor azt hihetnéd, boldogok.

A mesékben nem kell hinned. Néha megesik,
hogy valaki a fák közé lép, és úgy érzi,
amerre most jár, az erdei ösvény álma.
Furcsa áramlástól borzong a bükkös,
a csilingelő bokrok közt fölhorkannak
álmukban a manók, táncol a köd,
és hazatalál a hatalmát vesztett idő:
egy másik álmodó ugyanerre tart.