Az ember azonban fejlődik. Ő például egy éven belül megtért, végigjárta a Szent Jakab-utat. Meggondolatlan megjegyzésemre, hogy talán nem kellene elcsábítania azt a novíciust, akivel (mint véletlenül láttam, amikor a fiam iskolájából hazafelé tartottam) az Örökimádás templom oldalában évődött, azzal vágott vissza, hogy bizonyára önző vagy hiú vagyok.
Szellemi vándorútja következő stációján, amikor már búcsút mondott a radikális baloldaliságnak, viszont azt hitte, hogy még mindig hívő katolikus (szemben velem, az eretnek vagy pogány protestánssal), Bocskai-kabátot szabatott magának. Akkoriban emlegette, milyen igaza volt Szálasi Ferencnek, amikor ezt és ezt mondta a hazáról: „…”
Itt egy akkora közhely szerepelt, amekkorát én már gimnazistaként szégyelltem volna.
A másik éppen fordított útját járta be a szellemi ontogenezisnek.
Évekig egy kutatóasztalnál ültünk az Országos Széchényi Könyvtárban. Előbb férfiatlanságom közvetlen bizonyítékaként könyvelte el, hogy nem foglalom neki vissza Erdélyt. Részt vett azon az 1956-os megemlékezésen, amelyet Gyurcsány Ferenc a rohamrendőrséggel szétveretett. Aztán ő is tanult, olvasott, okosodott, végül doktorált. Micsoda véletlen: éppen nem sokkal a tömegoszlatás után ókonzervatív reakcióssá váltam a szemében, mert nem helyeseltem a kommunizmus úgynevezett humanizmusa iránti elhatalmasodó rokonszenvét.
Vannak a világon emberek, akik ugyanazzal az erkölcsi fölénnyel és következetességgel tartanak ki évente változó meggyőződésük mellett, és vannak értetlen, antiszociális, innovációra képtelen véglények, akik képtelenek megérteni az idők szavát.
Nyitókép: Két lány a Nemzetközi Barátság Palotájának (értsd: 150 helyiségből álló bunker) kertjében
