Mióta Sümegre költöztem, évente többször utazom szülővárosomba, Pécsre. Ilyenkor mindig keresztezem az allésort, amely a keszthelyi Festetics-kastélyt köti össze Fenékpusztával. Mindkét végpontját sokszor látogatom, táplálva magamban
gyermekkori vágyamat, hogy egyszer megveszem és újraélesztem a fenékpusztai, kör alakú, fedett lovardát,
ahol hajdan telivér mének rótták köreiket. Vágyam megmaradt, de az a bizonyos még mindig hiányzik hozzá…
…és megmaradt egy állandó kényszer is, hogy végigsétáljam ezt az utat, amíg el nem tűnnek a fasor ősfái. Erre nem léphet rá csak úgy akárki – motoszkál bennem. Van-e jogom hozzá, rálépni? A régi világban itt csak a „kiválasztottak” sétálhattak, lovagolhattak vagy hintózhattak – tolakodnak elő bennem a képek a rajtuk utazgató, lépkedő arisztokratákkal.
Én csak Szendrey Júlia szülőházáig jutottam barátaimmal. Ez a feketefenyők díszsorfalával övezett allé számomra tiszteletet parancsoló szimbólum. Érdekes, az arisztokraták kastélyai nem váltanak ki belőlem olyan intim érzéseket, mint ez a sétány, egy letűnt világ hídjaként.
Allé – egy letűnt világ hídja (képek a szerző archívumából)
Az utak mindig a lábam alá jönnek, és hozzák magukkal történeteiket, mint például a Szent Lajos király hídja. Ennek az allésornak is története van. Egy szép és hosszú szerelemé…
Annak idején azzal a szellemi biztonsággal indulhattam útnak, amit nagyapámtól, Várkonyi Nándortól kaptam, hogy át és megéljem mindazt, amit tőle tapasztaltam. Még mindig nem hagyott el, sőt, ha a fejem felett elszállt évekre gondolok, lassan közeledünk újra egymáshoz. Érzem, most is, ott áll az ajtó mögött…
Az ő lába nyomát keresve ellátogattam abba a kastélyba, melyben hajdan egy híres grófi család lakott
és gazdálkodott a hozzá tartozó uradalomban. Azokon a kikoptatott lépcsőfokokon lépdeltem, melynek időt őrző látványában az ő cipője talpának nyoma is örökre ott maradt. Házitanítónak szegődött ide az egyik grófi sarj, Alex mellé, pusztán kenyérkereső szándékkal. Ez az egyszerűnek tűnő „állás” meghatározó lett egész életére, annak földi végéig.
Iszkaszentgyörgyi kastély-lépcső
Az első komoly inspirációk itt érték. Pappenheim Siegfriednek, a grófi családfőnek mintegy tizenötezer kötetes könyvtára volt.
A kastély lakói, szomjazva a kultúrára, igényesen gazdálkodtak a könyvekkel. Ennek rendszerezését bízták nagyapámra az oktatás mellett.
Szellemi munkájának igényét itt gyakorlatoztatta. Ez volt első „könyvtárosi” megbízatása, mely tevékenység a későbbi években, nyugdíjba vonulásáig családja megélhetését is biztosította, és lehetőséget ahhoz a kutatáshoz, melyet fő életművének tartott. Kultúrtörténeti tanulmányokra is a családfő ösztönözte.
Családtagként bántak vele. Befogadták életük mindennapjaiba. Tanítóból barát lett. Azon tanakodott magában: „Mi történik itt? Van egy család, társadalmilag és mindenképpen egészen más régióban él, mint ahova én tartozom.
Felfogadnak oktatónak, el akarok szakadni tőlük, visszahívnak vendégnek.
Az első, amit kapok, visszakapok tőlük: elveszített gyerekkorom. Visszaadják – nem az önbizalmat, mert az hiányzik morális szervezetemből –, hanem a bizalmat mások iránt, őirántuk, ami nélkül élni nem lehet.”
Több mint száz év is eltelt azóta. Most itt bolyongok a kastély üres szobáiban, ahol úgy ölelem át a látogatóba érkező grófi unokát, a kilencvenhét éves Sybill bárónőt, mint akik nem először találkoznak. Kezünk szorításán nem engedve, mindketten boldogan mosolyogva faggatjuk egymást. Ölelésünkben a múlt összekapaszkodik a jelennel, a jelenben, és folytatódik, mintha el sem szálltak volna azok az évek. Képtelen vagyok más szavakkal ezt leírni, mint hogy jó érzés. Hiteles, szenvedélyes és örök. Cinkos, de tartást adó és kapó…
Ölelésünkben a múlt összekapaszkodik a jelennel – Sybillel a kastély bejáratánál
Ez a találkozás örök életűvé tett minden pillanatot. A két család újra találkozott…
A bárónő édesanyja volt ennek a grófi családnak az egyik leánya, nagyapám tanítványának, Alexnek testvérhúga. Ma már le merem írni a néma szerelmet, mely közöttük szövődött. Természetesen ebből az ártatlan szerelemből házasság nem lehetett, de a mi ölelésünkben benne van elfelejtett boldogságuk.
Amikor elbúcsúztunk egymástól, nem tudott örömszavainak véget vetni, csak azt ismételgette, hogy nagyapám nagyon okos ember volt, és
alig várták jöttét, mert a vele való beszélgetés többet ért, mint az arisztokratákkal való társalgás.
Egymást követő meleg szavai folytak megállíthatatlanul, mintha mindjárt kiáradna belőle az azóta sem kimondott szerelmi vallomás.
Allé – hintóval
Aznap, mikor barátaimmal ellátogattam Szendrey Júlia szülőházába, mely a Fenyves allé mentén található, kis kertjében pokrócot terítettünk a fűre, és leheveredve piknikeztünk. Egyszer csak patkódobogást hallottunk, és megállt a kertkapu előtt egy hintó, mely elé pej lovakat fogtak. Értünk jött!
Az út egyben híd is… A hintón ülve, ahogyan a lódobogás ritmusában araszoltak felettünk, ég és föld között ezek az évszázadokat megélt fák, itt, és ekkor éreztem igazán, hogy ez az út híd és kapocs is két külön világ között. Ne féljünk tőle! Lépjünk rá bátran. Sétáljunk végig rajta, és üdvözöljük, ha egy arra haladó hintóból kalapot emelnek ránk!
Azon a napon mentem végig először az Allén. Igaz, nem gyalog sétálva, hanem lovashintóval…
