Talán ezek, az Úti levelekből való sorok a legismertebbek Petőfi Debrecenről alkotott véleményéből. Bántóak, és már akkor sem voltak igazak ezek a szavak, de ha megismerjük a költő debreceni életeseményeit, talán megértéssel fogadjuk éles kritikáját.

Petőfi tizenkét alkalommal töltött hosszabb-rövidebb időt Debrecenben. Első ízben 1842-ben csak azért jött, hogy a Kollégiumot és Csokonai sírját megnézze. E két értékhez nem fért kétsége, elismeréssel szólt róluk. Rendkívüli költői termékenysége minden itteni látogatásakor megmutatkozott, így a levelezését is beszámítva legalább hetvenkét műve keletkezett a városban, és ezeken kívül még jó néhányban debreceni emlékeit, élményeit eleveníti fel. A legismertebb példa az Egy telem Debrecenben…

Legjelentősebb életeseményei közül több is Debrecenhez fűzi a költőt,

1843/44 tele a színészet és a költészet konfliktusának ideje volt. E második debreceni tartózkodása a tervezettnél jóval hosszabbra sikerült. Színészi pályakezdése hozta ide, és ennek nehézségei, majd betegeskedése miatt ragadt itt arra a bizonyos egy télre, amelynek végén már világos költői ambíciókkal távozott a „városi pusztaságból”.

1843. szeptember–október fordulóján Mezőberényből, Orlayéktól érkezett Debrecenbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy erdélyi színész lesz. Ehhez a célhoz Komlóssy Ferenc jó hírű debreceni társulatán keresztül akart eljutni: „Elhagyván Pestet Debrecenbe jövék, innen ismét tovább utazandó Erdély felé. De több színész-ismerősöm unszolására Komlósyhoz menék, kinek társasága akkor itt működött, s ki, mint mondá, télre Kolozsvárra menend” – írja Bajzának. Orlay Petrics Somának pedig így számol be terveiről: „(Komlóssy Ferenc), noha nem volt szándékom, itt marasztott. Eszerint Komlósy társaságában vagyok. Innen egy hét múlva Váradra megyünk s onnan november elején Kolozsvárra. Csütörtökön vagy szombaton lépek föl először, szerelmes szerepeket fogok játszani.”

Petőfi azonban nem lépett fel a jelzett napokon, ugyanis hivatalosan mégsem szerződtette őt Komlóssy. Egy

kisebb társulathoz, Demjén Mihályhoz szerződött.

„...egy hetet tölték Debrecenben, már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor ismét magához szólíta Komlósy (…). De már ekkor nagy meglepetésemre egészen más nótát fútt, s többek között azt is kijelenté, hogy Kolozsvártt énekelni is kellend az operákban. (…) amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hítt magához s jó szerepeket, jó fizetést igért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre menénk – egy Bihar megyei mezővárosba – s itt játszánk néhány hétig. (…) E hónap 24-n felbomlott társaságunk, mivel mi Nagy Károly- és Szatmárba akaránk menni, s az igazgató erre nem állott. Ennél fogva nem volt mást tennem, mint Debrecenbe jőnöm vissza, s nem csupán azon okból, mert társaságunk szétoszlott, de inkább mert beteg vagyok, s betegségem napról napra terhesűl. (…) s nincs is reményem, hogy egy hamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyengűlve, hogy erőm visszanyerése bele kerűl két-három hónapba” – írja Bajzának.

Betegségének és gyógyulásának hónapjaira özv. Fogas Józsefnénál kapott szállást

a Várad utca végén (ma Petőfi tér 12.) álló házában. Ez lesz keserves téli hónapjainak verséből és Orlay Petrics Soma festményéből (1857) jól ismert helyszíne. A Kerényihez írott Úti levelekben így emlékezik vissza erre az asszonyra: „Az 1843/4ki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról írnám.”

A városszéli ház udvari szobájában a betegség egy ideig a múzsát is távol tartotta, decemberben mindössze hét verset írt: az Élő halott és a Temetésre szól az ének… címűeket talán a hónap elején, a Matildhoz szólót december közepén, A virágnak megtiltani nem lehet…, a Nem megyek én innen sehova… és a Síkos a hó, szalad a szán… kezdetűt a hónap második felében, a Megúnt rabságot pedig az év utolsó napjaiban. E versek is sejtetik, hogy a költő debreceni szenvedéseinek mélypontja december elején lehetett. A hónap közepén valami halvány jele van a gyógyulásnak, hiszen már a szerelem lelki élménye is megjelenik. Matild alakját – úgy tűnik – a múlt fátyla takarja, az új kritikai kiadás jegyzete szerint a vonzalom irányulhatott Lendvaynéra is, sőt az L…né, a Matildhoz és a Megúnt rabság című versek mind egy szerelmi ciklus csírái lehetnek. Talán ez az érzelem az oka, hogy Petőfinek a hónap végén írott versei könnyedebbek és optimistábbak. Ekkor be-bejárt a városba, s mivel háziasszonya színházi jegyszedő volt, gyakran megfordulhatott a színházban. Napközben pedig német színházesztétikai műveket olvasott, fordított, s rövidesen verseinek összeírását is elkezdi.

Közben megjelenik Pesten egy-egy verse, sőt január 11-én az első elismerő kritika is.

Ő maga azonban még mindig színésznek gondolja magát, az Úti levelekben későbbi tanúsága szerint: „Olyan elhagyott kis vándorszínész fiú voltam, kire se isten se ember nem nézett, nem ügyelt.” 1844 januárjában, ahogy egészsége javul, egyre többször meglátogatja Pákh Albertet is, aki már nehezen viselte barátja bizonyítatlan színészi önbizalmát. Valószínűleg ennek a konfliktusnak emlékét őrzi a Végszó *** hoz című verse. Úgy látszik, a vitából Petőfi nem sokat tanult, még mindig nem tett le színészi próbálkozásairól. A január 15-i előadás színlapja szerint Shakespeare A velencei kalmár című művének egyik szerepét játssza, de a színlap tipográfiája arra utal, hogy nem a társulat tagjaként, hanem mint „szinész pályára menendő ifjú… a közönség kegyes részvétébe ajánlja magát”. A Fütty című, ekkoriban keletkezett verséből arra következtethetünk, hogy a közönség kegyes pártfogása elmaradt, így a színház nem szerződtette, legfeljebb néhány kis feladattal (szavalattal) bízhatta meg. Ennek okát ő a közönség pallérozatlanságának tulajdonítja. Az Úti levelekben panaszolja: „Mennyi hízott disznó van itt! – a szellem még is olly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, épen mint az idevaló híres talyigás-lovaknak.” Így nem csoda, hogy „senkitől figyelembe nem véve játszottam kis szerepemet…”

Valószínűleg Pákh Albertnek köszönhető, hogy januárban Petőfi bejárhatott az Olvasó Egyesület könyvtárába, amely a Kollégium emeletén volt. A diákok barátként fogadták. Visszaemlékezéseikből Petőfiről más kép rajzolódik ki, mint amilyen a köztudatban él. Szerénynek, halk szavúnak, zárkózottnak jellemzik. Petőfi ekkor főleg még Pápán megkezdett francia nyelvtanulását igyekezett folytatni, és eredetiben olvasta V. Hugo, Balzac és Béranger műveit. A korabeli magyar irodalom is érdekelte,

Vörösmarty, Bajza, Garay verseit, Széchenyi és Wesselényi műveit forgatta,

és figyelemmel kísérte a pesti újságokat és folyóiratokat. (Tudjuk, hogy Victor Hugo képe a Vörösmartyéval együtt díszítette debreceni szobácskáját.) A kollégiumi ismeretségeinek következménye az is, hogy Kovács József, a kántus praesense dallá komponálja A virágnak megtiltani nem lehet és a Szerelem, szerelem kezdetű verseket, amelyek a diákság ajkán gyorsan elterjedtek országszerte.

Ekkor érlelődik meg elhatározása, hogy verseit összeírja, s megpróbálja kiadatni. Ez a szándék mérföldkő a színészet ábrándjával való leszámolása és költői identitásának kialakulása között. Közben szép számmal születtek új versek is.

Február 12-én Petőfi elhagyta egy időre Debrecent. Lelkiállapotáról így vall az Úti levelekben: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám, ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó... mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek.” Nyárra azután megjelentek versei, és mire ismét Debrecenbe jön, már híres ember.

 

Petőfi Sándor debreceni kalandjait négy részben adjuk közre (a szerk.)