Az ablak előtt rohamsebességgel húzott el egy sportkocsi, ki nem állhatom, berezonálnak az üvegek, ilyenkor mindig a kémiatanárnő jut eszembe, érces hangjától a kémcsövek is csilingeltek, amikor bakfiskorában fennhangon biflázott be valami tudományos szöveget. Sokáig nem jött rá, honnan ered a furcsa hangeffektus, csak amikor lélegzetnyi szünetet tartva az üvegek vele szimultán hagyták abba a különös csengést. Még anyagszerkezet-órán tanította.

De-fi-ní-ció, diktálom, figyeljetek! A rezonancia olyan gerjesztett kényszerrezgéseknél lép fel, amikor a gerjesztés frekvenciája megegyezik a rezgésre kényszerített rendszer saját frekvenciájával. A meglökött és ezután magára hagyott rendszer rezgése később leáll. – Mindig úgy képzeltem a történet folytatását, hogy szétdurrantak a kémcsövek.

Ezúttal nemcsak az ablaküvegek rázkódtak meg, a férfi hangja, melyet a volán mögött ülő társához intézhetett: Álljál már meg! – egy füst alatt végzett a közvilágítással is, mintha csak azt mondta volna: Legyen sötétség. A faluban azonnal kihunytak a tereket szegélyező utcalámpák, mindössze a szemközti italbolt előtt sorfalat álló eladólányok bocsátottak némi halovány fénypászmát a forgalmas útra, jó félórán keresztül segélykérő jeleket küldve telefonjukkal, ezenkívül bottal üthettük a világosság mindennemű korábbi nyomát. Megszűntek az életjelek.

– Adj már egy gyertyát, nem találom a sötétben! – kiáltott át a szomszéd nő a kerítésen, hófehér, bozontos szőrű kutyája is élénk csaholásba kezdett, hűséges szemében egyöntetű sötétség tombolt, akárcsak kint az úton, és bent a lakásokban. Meggyújtottuk a gyertyákat, a tűzkör dülöngélő félhomályát élvezve, örültünk, legalább nem kell tovább vakoskodni. Egy percre visszajött az áram, olyan volt, mint 790 ezer évvel ezelőtt a homo erectus korában, amikor először jártak sikerrel a tűzcsiholók, a fény születésének ígérete, a hűtőgép zúgva-morogva jelezte, hogy újra működésbe lépett, a következő pillanatban ismét csönd lett és belakhatatlan sötét, mélyebb és intenzívebb, mint annak előtte.

A gyertya glóriája idézte föl bennem azt a néhány héttel korábbi pesti holdtöltét, amikor a Nagykörúton sétálgatva megállított egy furcsa idegen, hogy vegyek tőle lufit. Van kerek, világítós és kutya alakú. 280 Ft. Beletúrtam a zsebembe, lyukas béléséből nagy nehezen összebogarásztam némi aprót. Tessék. A férfi dühösen összevonta a szemöldökét, gyerekeknek gyűjtök, 80 forintért nem jár lufi. Tegye csak el, biztattam, bár zavart, mennyire nem becsüli a kicsit. Rá következő este fiatalabb suhanc környékezett meg: Kifejezetten alkoholra gyűjtök – állította, és röhögött is mellé. Nincs pénzem! – vágtam vissza reflexből. A táskám a ruhatárban maradt, kivételesen a zsebeimben lévő aprót is elszórtam már máshol. Dühösen sarkon fordult, fellélegeztem. Kisvártatva, mint a faluból elszökött áram, mégis visszatért. Nekem meg tollas a hátam – vágta az arcomba. Nevetnem kellett, de biztos, ami biztos, megvártam, míg egészen eltávolodik. A kémiatanárnőre gondoltam, ahogy feleltetés közben is mindig ordít, és láttam, ahogy a teremben egyszerre törik be az összes ablaküveg, majd csilingelve szóródnak az iskola udvarára a szilánkok, mintha csak esne az eső.

Egyszer kislabdahajításnál megpróbáltuk eltalálni a szertár ablakát, nekem sikerült a legközelebb dobni hozzá. Majdnem eltaláltam. A precízen becélzott üvegről anya feje jutott eszembe, amikor rollerezés közben betörte. Meg az az ominózus szellőztetés, miközben fejemre zuhant az ablaktábla, és Uri Geller, aki azt írta, attól lettek természetfeletti pszi-képességei, hogy gyerekkorában kétszer megcsapta az áram, egyszer pedig csecsemőkorában a babakocsira zuhant egy üveglap, ami a testén tört szilánkosra. Előbbitől ugyan nem kellett tartani, a faluban még mindig vaksötét honolt, és az italbolt eladói is belefáradtak a telefonos vészjelzések kibocsátásába, leoltották a mobiljukat, és hazamentek.

A gyertyalángot néztük, ahogy részegen imbolyog az éjszakában, és ahogy lassan felemészti saját testét, az olvadás finom méhviaszillata szétterjedt az egész lakásban, még karácsonyról maradt, de már csak ez a fél szál, azóta többször is meg lett gyújtva.

Gyerekkoromban én is mindig összehajtogattam a kanalakat, és úgy csempésztem vissza a konyhaszekrénybe, mintha maguktól görbültek volna meg, most csak az üzemen kívül helyezett készülékeknek mondogattam mindhiába: Működj, működj! – nem engedelmeskedtek a varázsszónak.

Álljál már meg! – gondolatban megpróbáltam visszajátszani a történéseket, mint egy régi videófilmet vagy egy hullámosra hallgatott kazettát, amit ceruzával kellett visszacsévélni a napköziben, akkor is mindig elment a hang, ha az említett helyhez értünk. Hogy lehet, hogy egyetlen ordítás ilyen volumenű fennakadást okoz? Kezdetben volt az ige. Győzködtem magam, hogy Isten is szavakkal teremtett, majd egy másik, mostanában divatos kifejezés vigasztalt: rezsicsökkentés – mosolyodtam el, közben egy percre ismét visszatért az áram. A gyertya lángja már kormozott, és egyre idegesebb táncot lejtett a kanóc körül, amikor a mükénéi civilizáció bukása és a vízöblítéses vécék eltűnésének réme is megkísértett, elég lenne egy központi gombnyomás és máris visszasüllyednénk az ókorba. Bár a sötét középkor kifejezés jobban tetszett. Szerencse, hogy a tüzet már feltalálták. Mit kezdenénk magunkkal vakon, hidegben, árván?

Uri szerint a Földet hetven év múlva el fogják lepni az ufók és a fejlettebb intelligenciák, én meg egyfolytában a világvégére gondolok. A kémiatanárnő hangját hallottam, a sötétben úgy tört rám, mint a podolini kísértet: Hülye vagy, kisfiam, ha ilyenekre gondolsz! – és eszembe jutott a felrepedt pad is, mely utólag kapott márványborítást. Kísérletezés közben robbant fel valaki – mesélte, amikor megkérdeztem, az miért különbözik a többitől. És pont ide ültettek. Gondolatban jó erősen megszorítottam a kis labdát, céloz és lő, már majdnem eldobtam, amikor bevillant, hogy bal kézzel sokkal erősebben tudok hajítani.

Jó kétórás tétlenkedés után tért vissza a világosság, és vele együtt az élet. Másnap megírták, az áramkimaradást országszerte erős széllökések okozták, szó sincs semmiféle összeesküvés-elméletről vagy központi gombnyomásról, hiába vizionáltam Hirosimát, egy újabb atomrobbanást és a világméretű, totális megsemmisülést. Egyes-egyedül a szél volt a ludas, a gyertya lángját is képes elfújni, ahogy az áramot vagy egy civilizációt.
A kémiatanárnő torkában egy fékevesztett orkán tombolhat – még mindig a szél bénító erejére gondoltam, és láttam a szétrepedt kémcsöveket is a padlón, a hófehér köpenyét, melynek tisztaságát csak a bal zseb fölötti, apró tintafolt volt képes megrontani, mint a trehányság gócpontja, belőled áradt ki és sugárzott szét minden feslettség. Legközelebb veszek egy lufit! – határoztam el, már a zsebembe is bekészítettem a 280 Ft-ot, hátha lesz legközelebb, az alkoholistának akkor sem adok, kuncsorogjon mástól. Gondolatban felnéztem a teleholdra, olyan, mint az ufók. Talán az italboltos csajok is a hetven év múlva érkező csészealjaknak indexeltek a telefonjukkal.

A férfi kezében lévő szögletes léggömbök, kivált amelyik kutyát formázott, a meggörbített gyerekkorom szimbolizálták és a kiskanalakat a konyhaszekrényben. Csodálkoztam, hogy a múlt miért rezonál ilyen piszkosul a jövővel. Biztos, ami biztos, majd egy foszforeszkálósat kérek! – határoztam el, csak a zörgő kétszázas emlékeztetett az áramkimaradásra, mintha zsebre tettem volna a holdat és az eladók vészjelzéseit.
Rezonancia, gondoltam, és beugrott, az idegen férfi hangja miért lehetett olyan átkozottul ismerős. Álljál már meg! Azonos volt a frekvenciája a tanárnőével.