Hosszú combú Dianám lennél. Kutakodó, jáspisbarna szemed rám villanna, ahogy a sűrűben rejtőznék. Szinte várnám, hogy észrevegyél. Kívánnám fürge íjadat. A gyors, éles fájdalmat, amely összekötne veled. A vérveszteséget, amely szinte édesen fáraszt el vergődő, egyre céltalanabb futásom közben.

Kívánnám hallani talpaid puha dobbanását, ahogy utánam futsz, hogy el ne veszíts szem elől.

Lapítva arra gondolnék, hogy milyen közhelyes, sőt giccses volna, ha szarvasként kéne most előled rejtőznöm. Fölpislantanék az ágak sűrű koronájába, elképzelve, hogyan próbálnám közöttük álcázni nyárra felépített, lapátos, szép fejékemet.

Kívánnám, hogy fogaid húsomba mélyedjenek, miután sercegő tűzön érleled tagjaimat. A vérbe boruló lángok mögött lennék fehér galambod, kihúzhatatlan nyílvessződdel megsebezve, ahogy tekintettelenül látja sudár alakodat, amint a tűz elé guggolsz, hogy azt felélesszed.

De valójában nem lennék más, mint sunyi pillantású, nehezen légző vaddisznó, aki a bozótba húzódott futó lépteid elől. Agyaraimat lesunyva, rejtőzködve várnék, hogy észrevettél-e.

Holdistennőm, Dianám lennél, és tudnám, hogy nem is érintheted puhára főzhető testemet, meg sem ízlelheted ropogósra sütött combomat.

Hiszen a hússal te nem élnél, azt vadásztársaidnak tartogatnád.

Fénylő, jeges tekintetedet szomjaznám mégis, a fehér, hűs érintésedet akarnám, hogy sugározz át, hogy telíts meg gyötrő fényeddel, mielőtt vérbe borítasz.

Szüzesség istene, Dianám lennél, és vaddisznóhörgésemet alig tudnám visszatartani, amikor találkozik a tekintetünk. Kívánnám, hogy észleld a vadállatok óvatos ösztönével összehúzott, apró szemeimet, s minden izmom megfeszülne, hogy visszatartsam magam, hogy ne rontsak rád a sűrűből. Sikítani akarnék, agyart szegezve rohamozni, hogy sikíts, hogy küzdj velem, mint aki az életét védi. Olyannyira felizgatna érintetlenséged, hogy sivítva előrohannék, nem félve nyilaidtól. Sőt, pusztulni akarnék, csak hogy egyesülhessenek izmaim a te íjat feszítő, acélpengeként meghajló karoddal, elhullani a futásban ellanyhuló combjaid előtt, kicsorbult agyaram mögül nézni felém hajló alakodat, kebled izgatott hullámzását.

A születés maga, Dianám lennél, s én mindenen áthatolva, zúgó fejjel, vállamban horgas nyiladdal húzódnék a legmélyebb csalitba, a legindásabb, legszúrósabb bokrok közé, hogy meg ne találj, hogy vérnyomomon futva el ne ejts. Jaj, mert akkor meg kell születnem újra, kezdődne megint ez az éles, hideg fény, az elszakadás, az első, irtózatos üvöltés, beleordítva ismét ebbe a jéghideg, holdfényes, idegen világba.