Bartos Katalin
Nem láttam vívni.
Nem ismertem ifjan.
Nem érte meg, hogy
célba jutva lásson.
Szerető szemmel követte futásom,
biztató szóval, tréfás kedvvel, közben
sejthette már, hogy ideje kevés.
Nehéz örökség.
(„– Könyveiből egyet!
Csak úgy, emlékül.
Gondoljon rá néha.”)
Meglátogatni.
Látni földi létben.
A test erőtlen!
Kopogtatni mégis.
„– Nem alkalmas most…”
„– Emesét engedd be!”
Hallom a hangját.
Őrzöm pillantását.
Mélyülő csöndben
keze szorítását.
Felnőttem ekkor.
Erőt örököltem.
(Pihen, sugárzik
házsongárdi rögben.)
Kanyargós pillanat
Bár azt véltük, árnyas az út odáig,
(mi az nekünk!, a nap heve csitul),
lebírunk szörnyű szomjat, fáradtságot,
hárman vagyunk,
vándornépek vagyunk;
úgy tűnt…
Úgy tűnt, az út lett egyre hosszabb.
Árnyéka nincs a csenevész bokornak,
gyilkos a nap,
s ha van is forrás: messze.
Elindultunk
gyors ötletet követve,
száguldás mentén, hármas baktatásban,
együtt kilencven-
éves felállásban.
Nem részletezem, ki hány éves volt.
első negyed,
de nem látszott a Hold,
megláttuk végre azt a nagy hegyet!
Ráchegy, Hajdúhegy, Galagonyás lenne?
Bajuszhegy, Királyszék vagy Almagyar?
A vadalma is jó volt víz helyett.
Egy fehér lepke hosszan követett.
Madár? Nem hallatszott az útrobajban.
A Szalók–Eger hosszú pillanatban
