„Nincs, amit végbe ne vihetnél, ha nem az elismerést keresed.” Ezt a mondatot tette ki hivatala első napján fehér házi íróasztalára Ronald Reagan. Nem olyan mottó ez, amilyet a közvélemény felületes Reagan-képe nyomán elvárnánk az Egyesült Államok e páratlan hatású elnökétől. Clark S. Judge, volt elnöki beszédíró eleveníti fel e mondatot visszaemlékezésében, amely a Hungarian Review ez év januári számában jelent meg. Mindjárt értelmezi is a bennfentes egy történet felidézésével.

Előbb azonban dióhéjban elmondja  Ronald Reagan kilencéves menetelését,  amelynek során az elnök megvalósította stratégiai célját, az Egyesült Államok gazdasági fellendítését, erejének visszanyerését és Európa megosztottságának a felszámolását. Említi azt az értetlenséget és ellenállást, amely különösen kezdetben az újságírók, a külügyesek és a CIA részéről fogadta politikáját. Második elnöksége vége felé, 1988-ban, a hidegháborút berekesztő történelmi egyezmény aláírására hívja meg Reagan Mihail Gorbacsovot Washingtonba, ahol a szovjet elnök a glaznoszty, a szovjet nyitottság elindítójaként hatalmas ünneplésben részesül a közvélemény által. Csúcsa ez az 1985-ös fordulattal kezdődő útnak, amikor Reagan a korántsem üres csillagháborús fenyegetőzés után a történelmi fegyvercsökkentési megegyezés irányába kormányozta a két ország viszonyát.

A Gorbacsov-látogatás alatt Reagan egy ízben együtt vacsorázott támogatói és a konzervatív újságírók belső körével. A társaság élesen bírálta őt a nagy nyilvánosság előtti visszafogottságáért. Ahogy Clark S. Judge írja: „Valóban keményen nekimentek. Hirtelen egyiküknek, a befolyásos és nagy formátumú Ben Wattenbergnek bevillant valami. Azt kérdezte: »Elnök úr, csak nem azt állítja, hogy ami most folyik... nem azt állítja, kimondatlanul... nem azt akarja mondani, hogy a Nyugat nyerte meg a hidegháborút?« Reagan hallgatott. Wattenberg megismételte: »Elnök úr, mi nyertük meg a hidegháborút?« Reagan hallgatott. Wattenberg ismét sürgette: »Elnök úr, válaszoljon nekünk!« Az elnök egyetlen szóval válaszolt: »Igen«.”

A folytatásról ezúttal nem ír semmit Judge, de az elképzelhető. Az ilyen kényes helyzeteket nem volt könnyű megoldani. Kettős játszmát vinni végig az olyan, kíméletlenül szókimondó sajtó mellett, mint az amerikai, emberpróbáló feladatot rótt rá. Reagannek módszert és hangnemet váltania a szovjet kapcsolatokban éppen Gorbacsov fellépése miatt lehetett 1985-ben, és  ő mindvégig be akarta tartani azt az aranyszabályt, hogy nem szabad nyertesként viselkednie. Stratégiája az volt, hogy miközben a Szovjetunióval szemben a gondolati szabadság és a gazdasági fölény feszítő energiáit működteti, Gorbacsovot éppenhogy megerősíti keményvonalas pártellenzékével szemben – vagyis felismerte, hogy lehet és kell is baráti partnerként együttműködnie a nyitást őszintén vállaló szovjet vezetővel. S ebben odáig volt hajlandó elmenni, hogy nagyvonalúan végigjátszotta azt a szerepet, amelyben Gorbacsov őt műveletlen, felületes demagógnak állította be a szovjet vezetés – meg talán a világ előtt. Gorbacsov tehát villogott, mialatt a Szovjetuniót végzetesen szétfeszítették a felszabadított centrifugális erők. „Glaznoszty van, peresztrojka nincs, és nem is lesz soha, a szovjet rendszer nem építhető át”, magyarázta két évvel később a véleményét firtató nyugati vezetőknek Antall József.

A legtöbb ember azt a hibát követi el – még a fehér háziak is –, hogy azt hiszi, okosabb Reagannél, mondta róla egyszer kabinetfőnöke, Don Regan. Korántsem szimpla lélekről beszélünk tehát Reagan esetében, hanem egy született politikai tehetségről, akiben a győzelem bizonyssága megfért az alázattal, és viselkedését alárendelte a mindenkori helyzetnek. Mindez felidézi bennem 1990 októberét, amikor Antall József a Fehér Ház „állami vendégeként” (state visitnek hívják a protokollban a kormánylátogatások legfelsőbb fokozatát) utazott küldöttségével az Egyesült Államokba. Ennek során átrepültünk az egyik elnöki gépen a nyugati partra, Kaliforniába is, ahol Antall kívánságára, egyebek közt, a visszavonult Ronald Reagan fogadott bennünket Elnöki Könyvtárában, amely neki nyugalmazott elnökként kijárt. Antall tiszteletét akarta tenni az elnöknél, és kifejezni neki Magyarország és Közép-Európa köszönetét a kommunizmus megtöréséért.


/Indulókép: Antall József és Ronald Reagen Los Angeles-i  találkozása 1990. október 18-án. Fotó: Kovács Attila/MTI /

Az Elnöki Könyvtár Hollywood egyik nyolc-tíz emeletes épületében kapott akkor még helyet, és ennek tetején volt az iroda, illetve a fogadó- s tárgyalószobák. A tárgyaló egyik oldalán, a mi jobbunkon, hosszú üvegablak mögött a hegyoldalban látszott a híres HOLLYWOOD felirat, a másik oldalon nyílt a széles bejárat a hátsó irodákba. A hosszú asztal egyik oldalán Reagan foglalt helyet egy tolmáccsal és egy jegyzetelővel, a másikon pedig Antall, illetve az alkalomra összeállított rangos küldöttség: Jeszenszky Géza külügyminiszter, az új washingtoni nagykövet, Zwack Péter, Forrai István kabinetfőnök és külpolitikai tanácsadóként jómagam. Reagan éppen csak röviden üdvözölt bennünket várakozásteljes, de visszafogott mosollyal, és átadta Antallnak a szót, amikor Zwack Péter vágott közbe hirtelen:

„Mr. President, how come you are such a dove now, when you used to be such a hawk?” „Elnök úr, hogyan van az, hogy Ön most olyan galamb lett, holott régen olyan héja volt?” Antallal megdermedtünk egy pillanatra a lerohanástól és a bántóan bizalmaskodó mondattól, amely a legrosszabb újságírói közhelyeket vette elő. Zwacktól – akit nem Antall jelölt a posztra, és nem is én  – egy kissé tartottunk, ez az incidens azonban túltett minden aggodalmunkon.

Az elnök észrevehetetlenül gyors, de korántsem bántó pillantást vetett Antallra, amelyben ez a kimondatlan kérdés rejlett: honnan került ide ez a furcsa szerzet? Antall hasonlóan gyors és kifejező pillantása megnyugtatta az elnököt, és ennyit válaszolt Zwacknak lassan, a szavakat finoman formáló, lágy, de erőteljes belső zengésű hangon: „Well, yes, indeed...” Vagyis: „Hát, igen, csakugyan...” Ez egy kínai császárhoz illő, tökéletes válasz volt mindarra, amit a kérdés jelentett, jelenthetett, vagy magában rejtett.

Ekkor Antall vette át a szót, és ahogy eltervezte, méltatta az elnök történelmi szerepét a rendszerváltozás, a nagy világátrendeződés, a kommunizmus bukásának előidézésében. Átadtuk neki a lebontott vasfüggöny-szögesdrót egy elegáns keretbe foglalt darabját, és az 1989–90-es békés magyar forradalom egyéb hasonló mementóit. Az elnök valóban meghatottnak látszott. Röviden és egyszerűen azt válaszolta, hogy igen jóesik neki, hogy nemzeteink így őrzik meg őt emlékezetükben. Fényképezkedés meg emlékkönyvbeírások után elbúcsúztunk, és munkatársai a testőrökkel a liften lekísértek bennünket az épület elé, limuzinjainkig.

Antall beszállt az első kocsiba, ahol a protokolláris rend szerint Zwack volt az útitársa, hogy aztán menet közben tanári tapintattal, de igen világosan kifejtse neki nagyköveti felkészülésének néhány kihagyott fejezetét: először is, hogy ilyen alkalmakkor csak a delegáció vezetője szólalhat meg, a kíséretből pedig csak az, akit erre a vezető felszólít. Zwacknak ez a szereplése nem az utolsó állomás volt azon az úton, amelynek végén másfél év múlva a két kormány közös akarattal döntött a visszahívásáról. Ez is jellemezte a rendszerváltozást: felbukkantak reményteli politikai kinevezettek – így a neves likőrgyáros-dinasztia Nyugatról hazatért sarja is –, akik nem mind érzékelték a politikai és emberi teret, illetve nem mind tudták vagy akarták elfogadni a közhivatal viselésének sajátos szabályrendszerét.

Az elnöki iroda és a limuzin között Antall még talált annyi időt, hogy jellegzetes fanyarságával megjegyezze nekünk, hogy látogatásunk teljes jelentőségét az elnök talán már nem fogta fel. Ezúttal nem értettem egyet Antall értékelésével. Meglehet, Antall fanyarsága a csalódottságot is palástolta, mert többet várt az eseménytől, lelkileg is fontosnak tartotta a találkozást, komolyan készült rá. Nekem világos volt, hogy Reagan örült a gesztusnak. De ez a derűs, mindig mértéktartó ember a túlzott dicsérettől épp annyira idegenkedett, mint maga Antall. A találkozó elején történt kínos incidens pedig megzavarta a finoman kibontakozó bizalom hangulatát, amelyben jobban fel tudott volna engedni a két államférfi.

Antall nevezetesen szemérmes volt, és személyének méltatását rosszul tűrte. Hatvanadik születésnapján, 1992. április elején, az MDF parlamenti frakciója rendezett zárt körű ünnepséget, és Antallt bizalmas környezetének az utolsó percig győzködnie kellett, hogy menjen el az eseményre – ahol is aztán a politikai mérföldkövekre történő emlékezés alkalmából élete egyik legbámulatosabb beszédét mondta el szabadon. Elevenség, humor, személyesség és nagy kitekintés – ez jellemezte a beszédet.

Hogy mennyire őrizte privát szféráját, arra jellemző volt az a nekem is meghökkentő eset, amikor 1992 júliusának egy délutánján összetalálkoztunk a Kútvölgyi úti kórház kapuja előtti széles főlépcsőn. Én jöttem lefelé útitáskával a kézben, hogy beszálljak az autóba hazaindulóban. Éppen elbocsátottak a kardiológusok, háromnapi megfigyelés után, minthogy egy határidős beszédírás során felszaladt a pulzusom, és mentő vitt el este a miniszterelnökségi irodámból. Antall viszont 1990 őszén jelentkezett hónaljdaganatának napi kálváriáját járta, s kocsijából kiszállva indult fel a lépcsőn. Félúton összetalálkoztunk, megálltunk, kezet fogtunk. „Szervusz, hogy vagy?” – kérdezte udvariasan, de a viszontkérdést érezhetően elhárítva. Fél percig tartott a találkozó, mindketten zavarban voltunk. Tudta, hogy rosszul lettem, s tudta, hogy én tudom, hogy ő nehéz betegsége miatt jött. De minderre semmi célzás nem történt. Egy héttel később, péntek délután pedig, anélkül, hogy egyetlen szóval kitértünk volna a félszeg találkozásra, ismét órányinál többet diskuráltunk négyszemközt, a folytonos fejfájása miatt félig besötétített miniszterelnöki szobában. Célratörően, de felszabadultan, friss epizódok humoros taglalásától a soron következő teendőkig, de szó esett akár családtörténetről is, vagy a nők hervadásának szomorú, mélységesen igazságtalan jelenségéről.

Számomra a Los Angeles-i látogatás beleillett abba a képbe, amelyet én Reaganről az évek során televíziós beszédeiből és politikai elemzésekből megalkottam magamban. Santa Barbara-i egyetemi kollégáim történeteiből, akik látták őt széles karimájú kalapban nyaralója közelében, a csöpp Santa Ynez főutcáján, odafent a hegy gerince mögött sétálni. Az elegánsan laza és mégis energikus közszereplőt, aki jól érzi magát a bőrében, mindig csak azt és annyit mond, amennyi szükséges, és csínján bánik a formaságokkal. Még nevezetes rögtönzései is gondosak, a kormányzás belső térképének logikájából fakadnak. Ezt a képet erősítette meg nekem minapi kérdésemre Clark S. Judge is, és hozzátette: az elnök 1990-ben még birtokában volt szellemi képességeinek. S Jeszenszky Géza is megerősíti: még 1991 nyarán is jót beszélgetett Reagannel, aki előtte előadást tartott.

E benyomásokat tovább árnyalták bennem Reagannek azok a volt munkatársai, akikkel munkám során 1990-nel kezdve megismerkedtem. Tisztségviselők, tanácsadók és elemzők mind rajongtak érte, szerették őt tartásáért, sallangtalan, természetesen udvarias modoráért, gyors eszéért, és remek, velős humoráért, amellyel helyzeteket és embereket jellemzett.

Michael Deaver, Reagan médiaguruja és családi bizalmasa elmesélte nekem, hogyan dolgozta ki a pénteki ebédeken a trojka Reagan következő heti szerepléseinek tervét. James Baker kabinetfőnök (az idősebbik Bush majdani külügyminisztere), Edwin Meese főtanácsadó és ő mint kommunikációs igazgató meghatározták a politikai témákat, az üzeneteket és a helyszíneket. Miután az elnök jóváhagyta a tervet, Deaver megbízta a szövegírókat, és kigondolta a helyszínek látványtervét és szereplőit, mindig a képernyőre gondolva. Reagan aztán átgondolva a forgatókönyvet, tökéletesen végigcsinálta a programokat, mint nagy színész a jó rendező instrukcióit. Csakhogy: az agy mégis Reagan volt. „Te találtad ki Reagant” – mondta egyszer valaki Deavernek. Ő pedig így válaszolt: „Nem, Reagan talált ki engem!” Deaver modelljéhez hasonlót szerettünk volna bevezettetni Antall szerepléseiben mi, tanácsadók, Czakó Gábor és én. De próbálkozásainkat az állami médiumok makacsul elutasították. A rendszerváltoztatás eltökélt és nagy tehetségű miniszterelnöke a médiumokban sokáig nem kapott méltó partnert. A függetlenségére hivatkozó állami Magyar Televízió és Magyar Rádió nem ismerte el a miniszterelnöknek, hogy nemzeti érdek volna a teljes jogrendet átalakító parlamenti többség kormányának állandó, rendszeres információs fórumot biztosítania. Az így okozott kár nemcsak az Antall-kormányt sújtotta, nemcsak a betegen is túlteljesítő miniszterelnököt. Mert a két médium ily módon kizárta a választók széles körét abból, hogy követhesse és magáénak érezhesse az új demokrácia építésének folyamatát. Súlyos, történelmi bűn.


/Antall József 1990-ben, az MDF Bem téri székházában (Fortepan / 138516 / Szalay Zoltán)/

Nemrégiben távozott el közülünk Horváth János, aki 1945-ben kisgazdaként a legfiatalabb, 2015-ben fideszesként a legidősebb tagja volt a magyar országgyűlésnek. 1956-tól Amerikában élt csaknem negyven évig, és 1980-ban együtt kampányolt Indianában Ronald Reagannel. Az utóbbi volt a Republikánusok elnökjelöltje, Horváth János pedig indianai képviselőként akart a Kongresszusba kerülni. Amikor egy-egy gyűlés után visszaszálltak a kampánybuszba, kampányvonatba, Reagan visszaült a helyére Horváth Jánossal szemben, és így fordult felé: „János, akkor mesélj nekem tovább a magyar forradalomról!”

Így gyűjtötte politikai indíttatásait az az elnök, akit ellenfelei sokáig – amíg lehetett, a tények dacára – igyekeztek afféle hollywoodi műcowboyként beállítani. Aki 1980-ban elzarándokolt a berlini falhoz, és döbbent hallgatás után nagy indulattal azt mondta kísérőjének a látvány és a hely hatása alatt: „Ez bűn, ez politikai bűn, ez erkölcsi bűn! Ez nem állhat itt!” Carl Gustav Jung így hívta a falat: az infarktus Európa szívében. De húsz éven át nem akadt nyugati vezető, aki így megrendült miatta, és politikájában következetesen aszerint cselekedett volna.

/Indulókép: Antall József és Ronald Reagen Los Angeles-i  találkozása 1990. október 18-án. Fotó: Kovács Attila/MTI /