A szabadságharc leverése után a márciusi ifjak egyik vezetőjének, a császáriak ellen bátor tollforgatóként küzdő Jókai Mór is úgy ítélte meg, hogy bujdosnia kell.
A Bükk északi lábánál fekvő kis faluban lelt menedékre, amely ma az egyik legjelentősebb Jókai-emlékhelyek közé tartozik.
Késő ősszel talán legszebb arcát mutatja a Bükk, melynek legmagasabb ormai a nyájas verőfényben sejtelmes ködfátyolba burkolóznak, az erdők színes – sárga, vörösbarna, bíbor – ruháikban pompáznak, s „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Ha a fővárosi autós az M3-as autópályán és Egeren át nyugat és észak felől kerüli meg a hegységet, Szilvásváradot elhagyva, Nagyvisnyó után lép Heves vármegyéből Borsodba, majd Dédestapolcsánynál letérve a főútról kis bekötőúton kanyarogva leereszkedik a Tardona-patak festői szépségű völgyébe, ahol a kis folyócska kettészeli a vele azonos nevű falut.
Jókai emlékház Tardonán (a szerző fotói)
Százhetvenöt évvel ezelőtt különös vendég érkezett a vadregényes helységbe, de ő nem délnyugat, hanem délkelet, Miskolc felől. Számára, mint évtizedekkel később írta: „Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, ahol a világnak nincsen szája.” Elbeszélése szerint „valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görögdinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elöl ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.
A görögdinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tízes – a mi fejünk annyit sem ért.
Amilyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig, olyan hosszan mentünk szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos, tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a fej?”
Az inasnak öltözött fiatalember nem volt más, mint Jókai Mór, a huszonhárom-huszonnégy évesen már híres író és újságíró-lapszerkesztő, a 48-as márciusi ifjak egyik vezetője, Petőfi jó barátja, aki a szabadságharcot nem fegyverrel, hanem tollal küzdötte végig, és az augusztus 13-i fegyverletétel után neki is menekülni kellett. Mikszáth Kámán írja a róla szóló életrajzi könyvében, hogy „bizonytalan, sőt
ijesztő jövő várt rá, mert noha egy uncia vért nem ontott ki az ellenségből, mégis el lehetett készülve, hogy halállal lakol a cikkeiért, ha elfogják”.
Hogy valóban életveszélyben volt-e Jókai, arról megoszlanak a vélemények, de tény, hogy ő és felesége, a színésznő Laborfalvi Róza is – aki vele tartott Tardonára – jobbnak látta, ha egy időre eltűnik egy isten háta mögötti rejtekhelyen. De miért éppen a Bükk hegység északi lábánál fekvő kis borsodi települést választották? Erre is választ kapunk a község közepén, a református templommal szemben álló tájházban kialakított Jókai Mór-emlék-szobában, melynek vezetője, Pál Lilla muzeológus, az önkormányzat közművelődési felelőse (eredetileg rajz–történelem szakos tanár) minden érdeklődőnek szívesen beszél a nagy író és bujdosótársai itt-tartózkodásának körülményeiről.
Pál Lilla muzeológus minden érdeklődőnek szívesen beszél a nagy író és bujdosótársai itt-tartózkodásának körülményeiről
Jókai azt írta A tengerszemű hölgy című, 1889-ben megjelent regényében, hogy a Nemzeti Színház kitűnő komikusa és színpadi festője, Telepy György Tardonán kis házat épített magának, és ő adta feleségének azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer „kiesik a világnak a feneke”, őt is vigye oda, mert ott senki sem talál rá. Pál Lilla szerint azonban nem életszerű, hogy Róza színészkollégájától hallott volna először a faluról, többek között azért sem, mert Miskolcon született (Benke Judit néven), ahová rendszeresen jártak vásározni a tardonai lakosok.
Palóczy László, a miskolci liberális reformpolitikus, Borsod vármegye országgyűlési követe olyan jó viszonyt ápolt Róza apjával, a színész, színházi író, műfordító Laborfalvi Benke Józseffel, hogy Magdolna nevű lányának Róza szülei lettek a keresztszülei. Magdolna 1848-ban férjhez ment ifjabb Vályi Nagy Sámuel tardonai jegyzőhöz, akinek az apja Tardona kántortanítója volt 1817–1849 között. Ő, Róza kereszttestvére abban az egykori kántortanítói házban élt a szabadságharc alatt, amelyben most a Jókai-emlékszoba található.
Tardonai kapcsolatai alapján érthető, Laborfalvi Róza miért gondolta úgy, hogy
az észak-bükki kis falu biztonságos menedékhely lesz a férje számára.
Az avatatlan szemek elől völgyben rejtőzködő, alig háromszáz lelket számláló faluról Jókai így írt évtizedekkel később A barátfalvi lévita című regényében: „Egyetlen utcasorból áll, minden ház mellett kert. Esténként, mint egy tűzgyöngysor, úgy világít minden háznál egy ablak. A falu közepén a toronytalan templom, mellette a paplak és az iskola. (…) egy ősszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. Házigazdám, a derék Csányi Béni nemes úr volt, földesúr; hatszáz hold erdő birtokosa. Kis szántóföldjét maga szántotta fiaival.
Álnév alatt rejtegettek. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok; senki sem árult el.
A falut Tardonának hívták.”
Az emlékház vezetője fontosnak tartja megemlíteni, hogy nem Jókai volt az egyetlen bujdosó Tardonán 1849-ben. A túlnyomórészt reformátusok lakta falu adott menedéket Telepy Károlynak és Muraközy Jánosnak is, valamint több, Miskolcról idemenekülő ifjúnak. A helyi lakosság elrejtette, ellátta őket, s a titkukat megőrizte. Ebben kulcsszerepük volt a rokoni és baráti szálakkal összekapcsolt és közös értékrenddel bíró református nemeseknek, akik otthonukba fogadták a menekülőket, az egyszerű emberek pedig Diósgyőrbe, Miskolcra járva a bujdosók által szeretteiknek küldött és a nekik írt leveleket, valamint a külvilág fontos híreit hozták-vitték. Jókai és Telepy Károly visszaemlékezéseikben név szerint említették a házigazda földesurak közül Bodolay Sámuelt, Csányi Benjámint, Szent-Imrey Pált, Vályi Nagy Sámuelt, továbbá Rácz Endre református lelkészt.
Jókai ilyen vadászjelmezben járta a környező hegyeket
Az első bujdosó Telepy György húszéves fia, Károly volt, a későbbi híres tájképfestő, a márciusi ifjak tagja, aki a szabadságharc kezdetén a seregben szolgált, de megbetegedett, és apja Tardonára vitte gyógyulni, ahol nevelőanyja, Csányi Zsuzsanna színésznő (Csányi Benjámin nővére, Telepy György harmadik felesége) ápolta, s akinek 1848/49-ben írt naplója sok értékes információval szolgál a falu életéről. Például azt is tőle tudjuk, hogy Jókai Móric 1849. augusztus 19-én érkezett meg Tardonára.
Másik híres bujdosó Muraközy János ügyvéd és festő volt, aki a kecskeméti református főiskolán jogásztársra és jó barátra talált a nála egy évvel fiatalabb Jókaiban. Pál Lilla megjegyzi, hogy a jogi tanulmányok mellett Jókai festeni, Muraközy pedig vívni tanította diáktársait, mégis utóbbi lett híres festő. Nemzetőrként vett részt a szabadságharcban, később szabadcsapatot vezetett, és honvéd századosként kitartott egészen a fegyverletételig, ezért neki is bujdosnia kellett. A Bükk erdeiben húzta meg magát, mint osztrák festő, álnéven járta a vidéket, s 1849 novemberében érkezett Tardonára. Kuriózum, hogy
néhány hétig egyszerre három festő is tartózkodott a csendes kis borsodi faluban,
hiszen Jókai itt – írás helyett – festéssel töltötte ideje java részét, ahogy az ifjú Telepy Károly is. Az író Tardonáról és környékéről készült akvarelljeiből sajnos csak nagyon kevés maradt fenn, de például barátjáról, Muraközyről készített portréjának másolata az emlékszoba falán megtekinthető.
Hogyan élt, mivel foglalkozott Jókai bő négy hónapig Tardonán? A regényeiből, valamint helyi lakosok visszaemlékezéseiből, naplóiból, feljegyzéseiből, egyéb dokumentumokból az a kép rajzolódik ki, hogy Csányi Benjámin kúriájának cselédházában lakott.
Az volt a fedőtörténet, hogy ő bajor vadász, aki a magyar földesúrnál vendégeskedik. Telepy György szerzett is neki egy stüszi vadász jelmezt,
és ebben az álruhában, tollas kalapban, hosszú bajusszal-szakállal festette le őt Muraközy János. A Jókai Tardonán című festmény másolata az emlékszoba falán függ, eredetije pedig Kecskeméten, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Múzeumának állandó kiállításán látható.
Jókai legtöbb idejét vendéglátójával, Csányi Benjáminnal töltötte, akit a „kurta nemes úr” igazi mintaképének nevezett. Mellette leginkább a helyi református lelkésszel, Rácz Endrével, Csányi sógorával múlatta idejét, naphosszat sakkoztak, beszélgettek. Vasárnaponként eljárt a templomba, s a padsor mellett, ahol az Igét hallgatta, a falon ma is áll a bujdosó író emléktáblája. Hogy legszívesebben a lelkészre emlékezett a tardonai időkből, az is jelzi, hogy halála után unokahúga, Jókay Jolán a helyi református egyházközségnek ajándékozott egy cizellált ezüstkelyhet, amelyet úrvacsora alkalmával sokáig használtak a templomban.
Unokahúga, Jókay Jolán a helyi református egyházközségnek ajándékozott egy ezüstkelyhet
Amikor nem barátaival töltötte idejét, Jókai állandóan az erdőt járta, bebarangolta az egész környéket, és tájképeket festett. Magányos bolyongásairól így írt: „Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy Hársas-forrás. Csupa hársfák veszik körül. Rátértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.”
Azokban a hónapokban Jókai rendszeresen levelezett (Miskolcon keresztül) feleségével, aki Pesten tartózkodott, s onnan igyekezett tartani a lelket gyakran elcsüggedő férjében.
Ahogy Rózának főszerepe volt abban, hogy Jókai Tardonára került, ugyanúgy neki köszönhető, hogy ottani bujdosása véget érhetett.
Ugyanis 1849 karácsonyán váratlanul megérkezett Tardonára, és ajándékul hozott férjének egy nevére kiállított komáromi menlevelet. Ezt a nyomtatványt – amely a szabadságharcot követő osztrák megtorlás időszakában szabad elvonulást és
büntetlenséget biztosított a komáromi helyőrséghez tartozó személyeknek
– Klapka György honvéd tábornok az erőd átadásának feltételéül szabta, és bár Jókai természetesen nem tartózkodott 1849 őszén a várban, feleségének sikerült megszerezni egy kitöltetlen nyomtatványt, amelybe beíratta Jókai nevét a kapituláló őrsereg tagjai közé.
Legalábbis ez Jókai verziója, amit azonban Hermann Róbert történész az írói fantázia termékének tart.
Az viszont tény, hogy Jókai feleségével karácsony után nem sokkal elhagyta Tardonát és visszatért Pestre, igaz, egy ideig itt is rejtőzködött, és álnéven írt. De még sokáig gyakran mondogatta barátainak: „Tardonára menjetek emberséget tanulni.” Ez a szólás a mai napig él a falubéliek szívében-lelkében.
Nyitókép: a tardonai református templom (Wikipedia)
