Gúnyneve, a „Lumumba”, csak úgy ráragadt, mint a mézesüveg falára csorduló édes nektárra a légy. Senki sem tudta, hogy ki volt az a bizonyos „Lumumba”, a névadó, tán még ő maga sem, de akkora lapáttenyere volt, hogy az ügyet nem is forszírozták.
Lumumba: szelíd és csöndes bolond, aki csak akkor vált megvadult bikává, ha meghallotta a gúnynevét, a Lumumbát. De akkor aztán elborította a szemét a vörös köd és nem ismert se párthatározatot, se kádárjánost, se Istent, se embert, hanem ütött.
Rá is fázott erre egyszer a Balogh Anti. Csöndes koranyári nap volt akkor, a fő utca csinált útja két oldalán az égig nyúló jegenyefák csak úgy kornyadoztak az aszály súlya alatt, árnyékuk azonban menedéket nyújtott a járdán közlekedők számára. Lumumba pedig pontosan úgy, mint az összes többi napon, szalmakalapba rejtett arccal biciklizett végig az úttesten.
Balogh Anti is arra sétált. A járdán. Hanyagul kiáltotta oda: – Szia Lumumba!
A megszólított azonnal beletaposott a kontrába, hiszen a kattogó láncú Csepel bicikliken még ilyen is volt, és lepattant a nyeregről.
– Mi az? Minek hívtál? – ordította, de már akkor a Balogh Anti nem merte bevárni a csevegést, hanem futásnak eredt. Lumumba meg utána. Anti végigloholt a főutcán, el az egészségháza előtt, a munkásőrparancsnokság előtt, ahol mindig kint szokott ácsorogni valaki, leginkább a Kovácsné, mert neki amúgy semmi egyéb dolga nem volt, csak az, hogy jelentse a pártközpontnak a falusi eseményeket. Aztán meg ott szokott álldogálni mellette a Kis Feri is, aki nem volt besúgó, pusztán csak egy géplakatos a téeszben, de akkor érezte magát fontos embernek, ha fegyvert adnak a kezébe, hát munkásőrnek állt. A Balogh Antit azonban egyikük sem mentette meg. Kaján mosollyal intettek neki, amint előttük rettegő szemekkel az életéért futott, még köszöntek is illedelmesen, hogy „Erőt, egészséget Balogh elvtárs!”, aztán parázstekintettel figyelték tovább az eseményeket, nehogy lemaradjanak bármiről is. Magukban pedig fogadást kötöttek, tétre, színre, befutóra.
Lumumba vérben forgó szemmel rohant Balogh Anti után és azt üvöltözte, hogy megöllek, megöllek!
A távolság egyre fogyott közöttük. Versenyfutás az életért.
A szuflából Balogh Anti fogyott ki előbb. Nem mert megállni, mert félt az irgalmatlanul nagy veréstől, meg a beígért „megöllektől”, de a tüdeje már sípolt, az oldala szúrt, levegőt alig kapott. Utoljára a seregben futott ennyit, még Lentiben, ahová ’64-ben első lépcsős katonának vitték, csakhogy akkor húsz évvel fiatalabb volt.
Már szinte karnyújtásnyira voltak egymástól. Balogh Anti ekkor jobb híján a templom felé vette az irányt, hiszen a túlnani Kacsa Presszó zárva volt, a buszvégállomás peronja pedig üres.
Más menedéke már nem maradt, csak a katolikus templom. Hithű párttagként ugyan jó ideje nem lépte át Isten házának ajtaját, de most az életéről volt szó, s ez a szemében felmentést adott az eszme alól.
Nyitva volt a templom. Balogh Anti ezt jól tudta, mert fiatalkorában még sokat ministrált. Feltépte a nagykaput és odabent rögvest a haranglépcső felé fordult. Ismerte a járást.
Lumumba a nyomában.
Rohantak felfelé, a szédítően meredek csigalépcsőn, egyik fokot szedték a másik után. Mindketten a harangok irányába, az ég felé törtek. Lumumba már majdnem utolérte Balogh Antit, már majdnem a torony tetején jártak, már csak ki kellett volna nyújtani a kezét, hogy lecsapjon, ám ekkor megbotlott. Kettőt akart lépni, de nem tudott. Elveszítette az egyensúlyát, orra bukott, meg is ütötte magát, de újra felpattant és folytatta. Ez a kis idő azonban elég volt ahhoz, hogy Balogh Anti túlélje a lumumbázást. A legfelső szintre ugyanis, amely már közvetlenül a harangokhoz visz, létrával lehetett feljutni. Odáig tartott csak a kőfalakba rögzített masszív, fa csigalépcső. Balogh Anti pedig amikor az Isten tiszteletét hírül vivő harangok és az itt tanyázó népes galambsereg közé ért, felhúzta a létrát, Lumumba tehát nem tudott utána menni. Ugrált egy darabig, meg nyújtózkodott és ordítozott, aztán megunta és elment.
Balog Anti órákon keresztül ücsörgött a galambok társaságában. Csak a sötétedés után mert lejönni a toronyból, amikor a plébános vezetésével rátalált egy munkásőr-különítmény.
Futótűzként rohant végig a falun Balogh Anti futásának híre, hetekig csakis erről beszéltek a népek, regévé vált minden elcsöppent mondata, ami aztán tovább áradt, dagadt, mint a faluszéli Száraz ér, ha tavasszal az erdélyi hegyekből megérkezik a hóolvadás.
A faluban félelemmel vegyes tisztelet lengte körbe Lumumbát. Mindenki tudta róla, hogy ha a brigádvezető reggel azt mondta neki: Sanyi, itt arrafelé ásd ki a csatornát, akkor addig ássa az árkot, amíg csak le nem állítják. Ha kell, kiássa egészen Aradig, ami amúgy nincs is olyan messze, ide van mindjárt, csak a határ túlsó oldalán.
Amikor este hazafelé tekerte a csinált úton a kattogó láncú Csepel kerékpárját, sehol sem állt meg, csak a Kacsa Presszó előtt. Oda mindig betért, hogy megigyon egy husszúlépést, vagy egy házmestert, esetleg egy tömbházmestert, szigorúan vörösborból, mert abban van csak az igazság és az élet. A falusiak olyankor összébb húzódtak, s ha volt is valami vita-féle köztük, mert vitafélék amúgy mindig is voltak, Lumumba láttán megszűntek.
Egyszer volt csak az, hogy a tótkomlósi tanyákról érkező egyik gyüttment piacozó, aki a másnapi vásárra jött, de már aznap berúgott, Lumumba mellett is felemelte a hangját. A Kacsa Presszóban azonban rajta kívül mindenkibe belefagyott a szó. Még a csaposba is, pedig ő itt már nagyon sok verekedést látott. A tótkomlósi vásározó ezt vette észre.
A csapost.
Poharával a kezében óvatosan körbepislantott. A kocsma népe másfelé nézett. Ki a falakat borító Kádár, Losonczi és Puja Frigyes képeket bámultanagy hirtelen felgerjedt pártszerű buzgalmában, ki az ablakon keresztül nézte a kinti világot, más a pincérnő amúgy tényleg kapitális méretű cicijében kezdett gyönyörködni, de Lumumbára senki sem nézett. Ő csak bejött, rámutatott a hangoskodóra és annyit mondott, hogy „Csitt!” – aztán leült egy üres asztalhoz, közel a söntéshez.
És ezt már a tótkomlósi vásározó is értette. Elcsitult.
Nem akarta kipróbálni, hogy mi történik akkor, ha nem fogad szót az áprilisi fagyok lapáttenyerű, szalmakalapos és mezítlábas emberének.
Lumumba aznap este a szokásától eltérő módon két tömbházmestert is megivott, mielőtt fizetett volna.
Hosszú a főutca, de csak a tűzoltólaktanyáig világították meg a lámpák. Azon túl már úgyis az alvégiek laknak, vagy ahogyan a felvégiek csúfolják őket, a refisek. Merthogy Mezőkovácsházának két központja is volt. A gazdagabbik Katolikuskovácsháza és a szegényebbik Reformátuskovácsháza. Valamikor ez két önálló falu volt, ami az idők során összenőtt. A falu két fele a Szárazér lapályánál találkozott. Ez volt a senki földje, a mocsaras, nádas, dudvás faluszél, ami tavasszal, ha megáradt a patak, víz alá került, aztán meg szép lassan kiszáradt. Pláne azóta, hogy a határ túloldalán a románok egy zsilippel elrekesztették, hogy vizével az aszályos időben is öntözhessenek. Ilyenkor ide egy csöpp víz sem jutott, s a Szárazér medre zsíros, iszapos, nádassá vadult, a szúnyogok legnagyobb örömére.
Itt lakott Lumumba, a nagykanyar után.
Hangtalanul siklott a külügyminiszter elvtárs fekete Mercédesze. A május elsejei ünnepség díszvendégeként hívta haza szülőfaluja, Battonya, de ő ezt a hétvégét arra szánta, hogy megismerje az előkészületeket és elvtársai társaságában végig igya a pártbizottságtól a tanácsházáig vezető utat. Kótyagos fejjel szállt be a pozícióját megillető állami meseautóba, a nagy, fekete, csillogó Mercédeszbe, hogy aztán padlóig nyomja a gázpedált és élvezze a fővárosba röpítő lenini utat.
Nem vette észre a kivilágítatlan biciklist, csak a csattanásra eszmélt, meg arra, hogy valami nagy tárgy repül az árok felé. Lumumba volt.
A külügyminiszter elvtárs kiszállt a kocsijából, odament a földön fekvő emberhez. Nem tudta, mit csináljon. Megrémült, hogy ebből akár még botrány is lehet, amit mindenképpen el akart kerülni. A párton belüli helyzete éppen most ingott meg, ezek a reformer Nyers Rezsőék biztosan a fejét vennék, ha megtudnák, hogy részegen vezetett. A gondolatra kijózanodott. Körbenézett: sehol egy teremtett lélek. Kihalt az utca, csak távolabb ugat egy kutya. Visszaballagott a szolgálati fekete Mercédeszéhez. Beült a csillogó karosszériájú autócsodába és felemelte a műszerfalba rejtett fedélzeti telefon kagylóját. A belügyminisztert hívta, régi, kipróbált harcostársát, akivel nem csak a közös vadászatok, de az együtt töltött tivornyák emléke is összekötötte. Elmondta, mi történt. Őszintén. A belügyminiszter megnyugtatta, hogy intézkedik és minden el lesz sikálva. Ettől megnyugodott. Beindította a motort és elindult, hazafelé, Budapestre.
Lumumba akkor már halott volt. A falu temette el. Április utolsó napján.
Másnap, Battonyán a május elsejei ünnepséget példátlan rendőri jelenlét mellett tartották meg. A díszvendég a külügyminiszter elvtárs volt, aki ünnepi beszédében a szocialista embertípus legfőbb erényéről, az őszinteségről és az elvszerűségről szónokolt.
