Rögtön az első felütés hangsúlyos, mondhatni életbevágó kérdést tesz fel: Hol a haza? A kisember békaperspektívájából próbálja ezt megválaszolni, miközben nem kendőzi el a kőkemény valóságot az olvasó elől, amikor felvázolja az elmaradott tájak ablaktalan házait és a festékszóróval összefirkált falakat. Radnóti áfonyája és József Attila dinnyehéja ragyogóan megfér egymás mellett, ahogy a gyermekkor is az első szerelemmel. A kötetben jóval arrébb következik a tematikusan ehhez az íráshoz köthető Tovaris című jegyzet, amely egy Magyarországon meghalt orosz kiskatona sírjának kapcsán fogalmaz meg súlyos gondolatokat.

A Mi, magyarok című fejezet az emberi sorsok sokféleségének, sokszor tragikumának lenyomata a kilencvenhárom évesen elhunyt, erdélyi származású varrónőtől kezdve az Új Ember főszerkesztőjének, Tarjányi Zoltánnak szállóigévé vált „Ne konvertálj!” mondásán át a kőműves, illetve a szövegből egyértelműen beazonosítható Del Medico Imre életéig és haláláig. E fejezet jó néhány írását összeköti az, hogy szereplőik már elhagyták ezt a földi létet, köztük még a rádiótechnika tanárának jóságos és következetes alakja is megjelenik egy helyütt, másutt pedig az all round, a lapot minden nehézségéből kihúzó, Szentszékkel foglalkozó újságírót ismerhetjük meg. A fejezetcímadó Mi, magyarok azon a szinte sztereotípiaszerű élményen alapul, hogy bárhová megyünk széles e nagyvilágban, mindig magyarokba ütközünk. Szívfájdító a „lehet, hogy özvegyasszonynak született” Idus néni története, aki a Kádár-rendszer idején egy szép napon kapta magát és turistaútlevéllel elhagyta Magyarországot, akkori szóval élve disszidált, és – ahogy a Koncz Zsuzsa-slágerben a Kárpáthyék lánya – attól kezdve már ő is csak látogatóba jött Magyarországra.

A harmadik fejezet Nagy József történeteiből válogat, és talán ezeknek van a leginkább önéletrajzi ihletésük. A Kard karácsonyra című írás a gyermekkori turpisságok lelepleződéséről és a szülői nagyvonalúságról szól, míg az Adventi naptár a gyerekszáj által a mai kor válságainak görbe tükre. A Megváltó is előkerül indirekt módon A szívalakú-arcú ember című jegyzetben, igazi családi történetbe ágyazva, ahogy a Lábmosásban Nagy József kisfia, Benedek megható és meglepően érett gondolkodásra vallón hálával emlegeti azt, ahogy szülei gondosan nevelik. A negyedik, egyben utolsó fejezet a Tisztító tűz címet viseli, és a nagyvilág utóbbi néhány évének égető problémáira mutat rá, a nemzeti fociválogatottak nemzetiségi összetételétől és tagjai nemzettudatának meglététől vagy hiányától kezdve az amerikai stílusú misézés fonákságainak felmutatásán át a karanténvilág visszásságaiig.

Szikora József könyve tele van szívhez szóló, sokszor megindító történetekkel, összesen száznegyveneggyel (!), amelyek mind épülésünkre szolgálnak és tanulságosak. Az elmúlt hetven-nyolcvan év történelmének sorsokat befolyásoló forgatagából szemezget a hétköznapi emberek szemüvegén át, családi és baráti szálakat felvillantva, amelyek át- meg átszövik a kötetet. A sztorik emberiek, életszerűek, és mindenképpen állásfoglalásra késztetik az olvasót. Megkockáztatható, hogy akár minden napra beosztva is lehet olvasgatni – főleg, hogy nagyheti írások is találhatók a könyvben –, hogy aztán elmélkedjen egy-egy mozzanatról a történeteket befogadó ember. Ahogy az internet csalfa és talmi világában a félinformációk áradata zúdul ránk, úgy tud ez a könyv ezekkel szemben igazi élményt, lelki feltöltődést nyújtani.

A szerző történész, újságíró, tudományos kutató