Látogatás
Átfordult a Göncölszekér
a tengelyén, a sötét ömlött
ki belőle: lábunk alá kúszott,
indaként fon körbe,
bőrünk alá vájja magát,
gyökerei szerveinket ölelik.
Ha elég volt neki a ragaszkodás,
kipárolog belőlünk,
de előbb jóllakik,
hogy bírja az utat,
amíg visszacsordogál a helyére.
Hajnalban fénnyel takarózik,
izzadságunkkal béleli párnáját,
aludni pihentetőbb így.
Holnapra is kell az erő.
Invázió
Nem akartam szólni, hogy ez
nem az.
Illúziófosztott maradtál volna,
végtag nélküli, hiszen ezt
helyettesíteni én sem.
Semmivel.
De ki kotorja be földdel a tömegsírok
helyét, ha te minduntalan csak ásod,
és az én ujjaim már lekoptak.
Neked rutin, nekem erő.
A föld szikes, távolról
hófödte síkság: vonz az idill,
de ez a délibáb közelről lidércláng.
Itt nem működnek a törvények.
Terméketlen talaj a meg sem születő ágya.
Használt, szikes pusztákat kaparunk,
körmünket mi hántjuk fel,
újabb és újabb idegenek jönnek.
Sós íze van a szélnek, a földnek,
a bőrüknek.
Egymás szántóit vetéltetjük.
Csoda
Néha ételt adunk neki.
Hisszük, egy egyénben a nyomor százalékos aránya
egyszerre több életben csökkenthető.
Azt hallottam bandáknak, gyilkosoknak.
Marad neki is valami?
Hetednap látták felállni kerekesszékéből.
Néha drága kocsikból száll ki:
járni tanul épp.
Fekhelyét nem ismerni,
aludni még senki sem látta,
szaga változatlan.
Mint a só
Az egészben az lehet a bors,
hogy már az elején tudni lehet
a mondatot, ami felszabadít,
de hosszú az út, amíg elhiszed
és tekervényeidbe fészkeli magát
az új illúzió.
Ez az a bors, amitől
minden csepp vizet
kifacsarsz magadból.
