◼Költői pályafutása, életrajza alapján, két markánsan elkülöníthető korszakra osztható, az 1990-es évek előtti, és az anyaországban megjelenő kötetek időszakára. Az 1970-es, 1980-as évek kárpátaljai irodalmában betöltött szerepe és az akadályoztatások hogyan befolyásolták az indulását?
Verset, akárcsak a legtöbb fiatalember, az általános végén és a középiskolában kezdtem írni. Talán a szebb beszéd, a művészi kifejezés igénye hajtott, és a hajlam, azt hiszem, egyrészt szülői örökségként, másrészt a korai olvasmányélmények által gerjedhetett fel bennem. Első próbálkozásaim még hasonlítani akartak valamelyik nagy előd műveihez, de viszonylag hamar – néhány hónap elteltével – megtaláltam a számomra is járható, azonban még mindig bizonytalan utat. Miután 1970 áprilisában a Tiszatáj közölte két versemet, fokozatosan ráéreztem az alkotás felemelő örömére, ettől kezdve költőnek kezdtem magamat érezni, de kimondani nem mertem volna, hiszen Nagy László is körülírta inkább. Kárpátalján szinte a rendszerváltozásig csak szórványos közléseim láthattak napvilágot, mivel a szerkesztők állandóan hiányolták a szocialista pártosság elvei alapján írott verseket. Erre én nem voltam kapható később sem, inkább vállaltam a kényszerű hallgatást. Kereken negyvenéves voltam, amikor első, brosúraszerű kötetkém, a Széphistóriák 1992-ben megjelent a Kárpáti Kiadónál. Ugyanakkor a magyarországi lapok (Tiszatáj, Napjaink, Új Forrás, Magyar Ifjúság, Új Tükör, Forrás, Alföld) már jóval hamarabb közölték a verseimet, így a szakma kárpátaljai magyar irodalom iránt érdeklődő része (Kiss Ferenc, Szakolczay Lajos, Varga Lajos Márton, Czine Mihály) megismerhette és számontartotta a nevemet. Az 1988-ban a Magvetőnél megjelent Vergődő szél című antológiában már tizenhat verssel voltam jelen, s a rendszerváltozással újabb anyaországi fórumok, így a Magyar Írószövetség is megnyílt előttem, s a kárpátaljai alkotótársaim előtt.
◼Francia szakra is járt, érték-e irodalmi hatások onnan is, vagy a nyugati modern költészetből?
A francia szakkal valójában csak kacérkodtam, 1968 őszén magyar szakos hallgató lettem Ungváron, ahol már az előző évben megalakult a fiatal írókat egyesítő Forrás Irodalmi Stúdió. Itt kötöttem hosszan tartó barátságot Balla Gyulával, S. Benedek Andrással, Czébely Lajossal, s mindannyiunk mentorával, Kovács Vilmossal, kárpátaljai kishazánk legjelentősebb költőjével. Béni, azaz S. Benedek András szakmai segítsége és korai haláláig tartó biztatása, kettejük bátor, a hatalommal szemben vállalt kiállása bennem is elmélyítette a magyarságtudatot, s ennek hatása alatt, de tudatos deklarálása nélkül alakítottam készülő verseimet. Mint a legtöbb értelmiségi pályára készülő kárpátaljai magyarnak, sajátságos geopolitikai helyzetünkben épp elég gondot jelentett az orosz nyelvtudás megszerzése, nyugat-európai nyelvek ismeretének hiányában a világirodalommal csak fordításban ismerkedhettem. E tekintetben tehát a nyugati modern költészet hatásairól nem beszélhetünk.
◼Milyen anyaországbeli költői csoportokhoz érezte, érzi magát közel?
Az 1970-es évek elején a Szovjetunióban minden magyarországi központi sajtóterméket, irodalmi folyóiratokat is elő tudtunk fizetni, ezáltal követhettük a kortárs magyar irodalom és költészet folyamatát. Az én érdeklődésemet elsősorban Nagy László, Kormos István, Ratkó József és a Kilencek, azaz a hagyományos versformákat korszerű, sokszor szürrealista természetű tartalommal megtöltő és egyfajta látomásos költészetet művelő alkotók kötötték le. Talán nem véletlen, hogy első komolyabb irodalmi elismerésemet, a Kilencek díját 1983-ban éppen Mezey Katalinéktól vehettem át.
◼Mikor találkozott először a még élő néphagyománnyal, a kárpátaljai balladák világával? Ez a népi kultúrkör miben különbözik a többi régió hagyományaitól? Ön, családja, felmenői mennyire voltak napi szinten is részei ennek a világnak?
Az egyetem első évfolyamán két szemeszteren át tanultuk a népköltészetet, ezt követően pedig nyári gyűjtési gyakorlatra indultunk anélkül, hogy bármilyen gyakorlati útmutatást kaptunk volna. A szakszerű kérdezés elengedhetetlen módszereit magunknak kellett kidolgoznunk, másként nem haladtunk volna egy tapodtat sem. A néprajz iránti valódi érdeklődésem 1970 nyarán kezdődött, amikor a Forrás Stúdió szervezésében kerékpárra ülve, sátrakkal, magnetofonnal és más táborozási kellékekkel felszerelkezve gyűjteni indultunk az egykori Ugocsa megye falvaiba. Ennek a gyűjtésnek az anyaga képezte később a Vannak ringó bölcsők című népballada-gyűjteményünk alapját, de népdalt, népmesét és hiedelemmondákat is gyűjtöttünk bőséggel. A későbbi években eredményeinket látva több tanártársunk is felbuzdult, és ugyancsak a népköltészet, a népi életmód értékeinek gyűjtésébe kezdett. Ennek köszönhetően a kárpátaljai szellemi kultúra értéktára jelentős mértékben gazdagodott, a közoktatásban pedig több képzett néprajzos dolgozik azóta is. Kárpátalja a néphagyomány tekintetében az Északkeleti Felvidék része, a fennmaradt szellemi kultúra nagyjából megegyezik e tájegység hagyományával, csak a viselet, a nyelvjárás és egyes népszokások tekintetében vannak eltérései. Gyermekkoromban volt módom megmártózni a népköltészet éltető forrásában, de nem a családunk és nem is a lassan polgárosodó Tiszaújlak tágabb közösségében, hanem a környező falvakban élő rokonságom által. Az én szüleim kétkezi munkások voltak, s ha olykor dalra is fakadtak, főként műdalokat és operettrészleteket hallhattam tőlük.
◼Ruszin és ukrán balladákkal is foglalkozott, mennyiben különböznek ezek a magyartól?
A ruszin és ukrán népballadákkal az 1980-as évek közepén, a kárpátaljai magyar népballadák rendszerezése idején kerültem közelebbi kapcsolatba, mégpedig egy számomra addig ismeretlen, töredékes balladatípus, A pokolra hurcolt lány gyökereit keresve. A ruszin anyaggal való alaposabb ismerkedés számos meglepetést hozott. Csupán egyetlen konkrét példát említek. A magyar Csudahalott balladatípus teljesen azonos változata a csábítás részleteivel együtt megvan a ruszinoknál, de sokkal elterjedtebb ennek egy másik verziója, amelyben az egyik szerelmes a másik után hal, mint Rómeó és Júlia történetében, de a szülői ellenállás egymás mellé temetésüket is megtiltja, ám a sírjukból kinövő liliomok (kápolnavirágok) mégiscsak összeölelkeznek, akár a magyar Kádár Kata-balladákban. Összesen huszonhárom ruszin és ukrán népballadában mutattam ki tartalmi-tematikai párhuzamokat, s népeink több évszázados együttélése eredményeként egy tucatnyi típust genetikailag is azonosítani tudtam.
◼Milyen a kapcsolata a fiatalokkal, és esetleg az Önétől eltérő stílusok, gondolkozásmódok képviselőivel, például a mai, illetve közelmúltbeli kárpátaljai és anyaországbeliekkel?
Úgy érzem, jó kapcsolatban vagyok a fiatalokkal. Örvendetes, hogy szinte folyamatosan tűnnek fel ifjú szívek, akikből felszínre jön a versben való gondolkodás, a lírai önkifejezés igénye. Ha ez a törekvés egy folyton fogyó nemzeti kisebbség életében tapasztalható, tekintsük különös kegynek. 2002 óta rendszeresen megjelenő folyóiratunk, az Együtt köré már jó ideje jönnek a fiatal íróemberek. A kezdet számukra sem lehet könnyű, de akinek veleszületett adottsága van az irodalom művelésére, előbb-utóbb eléri célját. Kárpátalja fiatal alkotói 2014 óta a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságban egyesülve céljuknak tekintik, hogy névadójuk és a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak megtartása mellett az irodalom és a művészet színvonalas műveléséért és megújításáért munkálkodjanak. A társaságot a fiatal irodalomtörténész, Csordás László irányítja. A tagság túlnyomó része már learatta első babérjait. Marcsák Gergely első verseskötetéért Gérecz Attila-díjban részesült, de Shrek Tímea novellista, Kopriva Nikolett és Nagy Tamás költők is bemutatkozhattak az Előretolt Helyőrség kiadásában megjelent színvonalas köteteikkel. Hogy sokan tőlem, illetve ízlésemtől kissé eltérő költői irányzatokban próbálnak érvényesülni, csöppet sem zavar. Kísérletezés nélkül ugyanis nincs előrelépés, s ha közben valódi értékek születnek, azt csak üdvözölni tudom. „Kezdet nincs, csak folytatás van” – írta Kovács Vilmos az 1970-es évek elején. A kinyilatkoztatás tipikus Kárpát-medencei mentalitásra vall, amellyel mélységesen egyet kell értenünk. Ha az én nemzedékem egyszer alámerül, nem hagyunk tátongó űrt magunk után, mert a folytatáshoz már felállt a csapat.
◼Milyen a fogadtatása Kárpátalján a költészetének, díjainak, mennyiben segítheti munkássága a megmaradt magyarságot, és szélesebb körben, a magyarul beszélők és értők életét…?
Azt mondhatom, hogy Kárpátalján tökéletesen otthon érzem magam. Jó tíz esztendeje az általános és középiskolai tananyag része vagyok, tehát nevem, arcom a fiatalabbak számára ismert, verseim gyakran elhangzanak különböző szintű rendezvényeken, néhány verssorom már szállóigeként él a köztudatban. Az utcán vagy bárhol a szembejövők tekintetéből sokszor azt is látom, hogy ismerősként néznek rám, s ilyenkor köszönéssel viszonzom pillantásukat. Elismeréseimet, díjaimat a sajtó és az olvasók egyaránt számontartják, velem együtt örvendenek a sikereknek, mert érzik, hogy az elismerések – helytállásukért, kitartásukért – valamennyire őket is illetik. S mivel mindezt lassan már a teljes Kárpát-medence tekintetében elmondhatom, ez tökéletes elégtétel az ifjúkori üldöztetésekért és szándékos mellőzésért.
