Az ember anyagi, szellemi és spirituális valósága nemcsak fenntartja a létét, hanem ki is bontakoztatja. Az ilyen módon megfogalmazott emberkép egyszerre foglalja magában a művet és alkotóját. Különválasztható-e a kettő? A válasz egyszerre igen és egyszerre nem.

A megkülönböztetés képessége hozzásegít ahhoz, hogy a jelenséget – ebben az esetben az Illyés Gyula-i jelenséget – differenciáltabban, majd pedig valamilyen egységben tekintsük.

Élet és mű – százhúsz évvel Illyés Gyula születése után a megközelítést nehezíti, hogy a problématudat nemcsak szélesedhet, hanem zsugorodhat is. S mostanában mintha a zsugorodás korában élnénk.

Illyés beleszületett az éledő népi–urbánus vita világába. Beleszületett ebbe a máig ható, eufemizmussal kísért fogalomkettősségbe, s miközben maga mindvégig a tolnai szülőföldbe gyökerezve hajtotta ki gondolati-irodalmi – és közélet iránti elkötelezettségének – ágait, egyszerre hajlott másfelé is, akár urbánusnak nevezett eszmék befogadására. Egységben látni a nemzetet, amit sokszínűségében ábrázol. 1956. november 25-én szerepel naplójegyzeteiben: „Dehogy megyek nyugatra. Itt lenni nyugatinak, az épp elég. S mi a nyugatiság, ha nem a bátor emberségesség. Itt lenni egy nyugati nemzet fia. Ha a magyarság valóban ilyen nemzetté vált, jól fogom érezni benne magam, bármely politikai körülmények között.”

Ez utóbbi szó kapcsán elébünk áll az Illyés baloldaliságáról szóló polémia. Ő maga 1937-ben, tehát harmincöt éves korában így fogalmazott: „Baloldalnak azt nevezem, ami a humanista elveket a legalsó néprétegekig terjeszti ki és küzd érettük. Föltétlenül idetartozik a radikális szocializmus, ide a szociáldemokrácia, de nem nevezem baloldalnak azokat a liberális polgárokat, akik a humanista elveket csak az emancipáció határáig terjesztik ki és tartják be.”

Az 1945-ben papírra vetett A Duna fiaihoz (tudatosan Tompára hangolva: A madár fiaihoz) szabadsághimnuszt Illyés a kalodába szorított Szellem és erőszak nyitóoldalára szerkesztette. Ezzel is jelezve, hogy 1978-ban is még vágy az emberré sarjadó nép, „bármely politikai körülmények között”.

Illyés jól érezte a személye körüli elítélést vagy megítélést, miközben 1950-ben megírta az egy mondatot, amit alább Zsarnokság című versének nevez 1957. január 30-i naplójegyzetében: „Ő [valószínűleg Rácz György mérnök barátjáról van szó] megvédett engem. De már mások is azon a véleményen voltak, hogy a Zsarnokság című verssel sokat »jóvátettem«. Hogyha kétkulacsosnak tartottak is… most úgy látszik – szimbólum lehetek.”

1945 után Erdélyi József visszatérhetne-e az irodalomba Illyés közbenjárása nélkül? És 1956 után a Déry Tibor szabadulásáért emelt szó? Közös – közösségi – felelősség. Az 1936-ban írt Petőfi későbbi, francia kiadásra szánt változatában, a magyarul 1963-ban megjelent Petőfi Sándorban is ez cseng fel, mint majd a határon túli magyarok érdekében írott hadakozó esszéiben, a nevezetes Herdernek és Adynak adott válaszig: „…meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e a helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára?”

Illyés Gyula író, költő Józsefhegyi utca 9. alatti lakásán, 1977. (fotó: Szalay Zoltán)
 
És a költő? Az író? Végigjárta alkotásaiban a huszadik század izmusait, stílusait. „A költői ihletre a szellemileg kimerült – a mintegy felszántott – elme a legfogékonyabb; a legtöbb író az álom idején, éjszaka, mondhatni az álom fennhatósága alatt alkot” – írta az 1946-os Hunok Párizsban önéleti és esszéregényében. A francia hatás és a magyar népi hatás és az európai hatás együttes jelentkezése – szellemi, erkölcsi vitája és harmóniája – költészetében, esszéregényeiben és tézisdrámáiban.

S ne feledjük az elején említett spirituális valóságot. Illyés tagad. Tagad? Költeményeiben mintha a panteizmus istenné terebélyesedne. S a tagadó szellem reakciója így hangzik a Kháron ladikján esszéregényében: „Sem a halál, sem gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.” Ezt olvasva üzente Márton Áron erdélyi püspök – a vele és másokkal folytatott illyési levelezés most kerül sajtó alá –: „Gyula, te hívő vagy, csak hadakozol Istennel, mint Jákob az angyallal.” 

Borítókép: Illyés Gyula író, költő Józsefhegyi utca 9. alatti lakásán, 1964. (fotó: Hunyady József)