Anyó szerette az idegeneket.

A sajátjainál is jobban. A rossz szájak ezt mondják róla.

Oláhul még aludni sem tudok. De a cigányokkal megértjük egymást. Az idegenek megszeretik egymás nehézségét. A cigányok éppúgy idegenek, mint mi.

Ezt a mondását annyi formában el tudta mondani, hogy amíg élek, van mire visszaemlékezni.

Azért is, mert én erősen felmérgeltem magam, amikor ezt mondta, és perlekedni kezdtem vele.

Ne mondja többé, hogy idegenek vagyunk!

Nem szeretem ezt a szót! Idegeny. Így mondta.

Jaj, de tudtam haragudni!

Rosszabb, mintha átkot mondana! – kiabáltam.

Hát az is!

Akkor ne mind mondja!

Az van a papírosra írva: Străin. Idegen.

Az! De azt csak ők tudják elolvasni. Mert tőlük csakugyan idegenek vagyunk. De a magunk számára is?

Ámítással védelmezzük a nyomorúságunkat…

Miért ámítás, anyó? Hát nem kend mondta, hogy mi jövevények vagyunk? Hogy nekünk van hazánk, országunk, nemzetünk? Megszerettem a szót. Jövevény! Szépen szól, és igazat mond. Megszerettem magunkat. Nem azt mondta, hogy apóm a verekedésben [háborúban] azért sebesült meg, mert nem fogott puskát székely testvérére? Még a nevét is mondta: Tankó Imre. Nem lőtték meg egymást. S azért apóm fizetett meg. Bal lába volt a fizetség.

Anyónak nem tetszett, hogy perlekedek vele.

Megharagudott.

Nem tudom, mi az igazság idegenség dolgában.

 

(…)

Anyó a felszentelt és megszárított füveket a kamrába telelteti.

Télen a fürdővizébe szór belőlük egy-egy ágat, nyáron füstöléshez használja.

Az ingén, a keblén, van egy zseb. Van az egy tarisznya is, olyan nagy.

Ha én azt elmondhatnám, mennyi mindent hord anyó abba a zsebbe! Szenteltfüvet is.

Nem is verte el a jég soha.

Vagy ha a nagyidő tett is kárt a veteményeseibe, ha a termésből veszített is, a magját biztosan meghagyta.

Az ember igen elbízza magát, ha felhalmozza az eleséget – ezt mondta anyóm.

Neki annyi volt, amennyi tizenkét szájnak kellett.

Csak egy kicsivel volt több. Egy útonjárónak, egy szegénynek, egy idegennek jusson, ha az a más falatjára szorul.

Eccer-eccer az ember még elveszít a vagyonából. De az Isten olyan, hogy a magot meghagyja. Mert a Földön minden az övé.

Mondta azt is, hogy Istent nem lehet meglopni, csak az embert.

Legutoljára az eszét veszik el.

S azután mindent elhisz. Mint a vakot, úgy vezetik.

Ez a világ végén lesz.

Egy látó sem marad közöttük? – kérdeztem remegve tőle, mert a szavaitól úgy felvett a hideg, hogy a nyelvem is törte a szavakat.

Egyet-egyet imitt-amott lehet még látni botorkálni. A temetőkben. Költik a halottakat, hogy keljenek s adják nekik a helyüket. Mert nincs hová elrejtőzzenek…

Én akkor nyomban sírni kezdtem, úgy megsajnáltam a világvégi embereket.

 

(…)

Amikor harangoznak hajnalba, Isten elégedetten nyugtázza, hogy Szeretföldön a népe féli őt, lám, első gondolata s első cselekedete: harangszóval köszöntetni a Teremtőt!

Édesapa óra nélkül is tudja: háromnegyed hat van.

Sokszor a kapuból tér vissza ma is.

Menne harangozni.

Ott jut eszébe, hogy már nem apó a harangozó.

Ott jut eszébe, hogy apó meghalt.

És az övet magával vitte.

Kössétek a derekamra. Csináljatok szép barázdákat az ingemen, hogy lássa Isten: emberrel találkozik. Ez volt apó kívánsága.

Édesapa abban a városban vásárolta az övét, ahol a nagy verekedésbe apó lábát a bomba letépte testéről.

A két öv egyforma. Az ütés is egyformán fáj…

S amikor fáj… Isten bocsássa meg igazmondásomat, de olyankor nem szerettem mondani a Miatyánkot.

Ebben olyan vagyok, mint Édesapa.

Édesapa azt mondta: az imádság az önátadás elodázása.

Hát akkor nem kell imádkozni? – csodálkoztam rágatlan szavain.

Hallgatni kell. Ezt válaszolta. Istenre!

Édesapa azt mondta: az ószövetségben Isten az embert megtanította a hitre. Az újban a bizalomra.

Több mondanivalója nincs is hozzánk.

De az ember a kettőt már soknak tartja.

Csak a vétekből ismeri a számtalant.

Szerencsére én még imádkozhatok.

Mert a pap kihajít a gyóntatószékből, ha azt mondom: nem imádkoztam.

Aztán amikor nagy leszek, ezt a sokféle parancsot én bizony egyenként meggondolom.

Jaj, vajon a fülekkel, amik nekem vannak, lehet majd hallani Istent?

Mert szót fogadni…

Nem, nem az aradi övektől, hanem Jézuskától! Jézuskától megtanultam szót fogadni…

Megértettem azt is, hogy nem a szenvedése, hanem a szófogadó szeretete hozta el a földünkre a húsvétvasárnapot…

Mert annak előtte nem volt húsvét.

Annak előtte a világ a sírnál véget ért.

Persze, a húsvét nem a temetőt toldotta meg egy arasszal.

A kerítésen vágott egy kijáratot.

 

(…)