•Szerelem. Nyírségi zárt „ë”-vel. Ez az első szó, amely velem maradt, miután nagy hatású könyve utolsó mondatát is elolvastam. Okkal érzem azt, hogy a szerelem valamiképpen személyes élete legsúlyosabb valósága?

Könyvem összeállítása közben, mialatt sokszor halálközeli élményeim voltak – szó szerint küzdenem kellett az életben maradásért, a történtek felelevenítése olyan érzelmi sokkhatást okozott –, én is erre gondoltam. A szerelem ilyen nagy hatással volt az életemre? Biztosan. Egyébként a szerelem az ember legkedvesebb témája, akár a gyakorlatra, akár az elvont fogalomra gondolunk. Valójában rengeteg közhelyet tudunk felsorolni róla, miközben biztosan csak annyit tudhatunk: a szerelem módosult tudatállapot. Ezért is nehéz felidézni, vagy emlékezni rá. A naplók, amelyeket a könyvben idézek, még a legközelebb állnak a valósághoz. Az akkori, húsz-harminc évvel ezelőtti valósághoz. Azok a feljegyzések nyilván őszinték, hiszen nem a megjelenés késztetésére írtam. Öncenzúráról szó sem lehetett, az öncenzúra később, máskor épül belénk. Például, amikor most, illetve az összeállításkor dönthettem: mit adjak közre, és mit nem? Ez már alkotás, szerkesztés, akaratlan öncenzúra tehát.

Még az olyan szemérmetlen lényben is, amilyennek magamat tartom, van illem, szégyen, visszahőkölés… – hogy ezt már nem. Hiszen

mást sem csinálunk alkotás közben, mint válogatunk.

A szavak, az emlékek között. Már az is emlék, hogy ma az 56-os villamoson utazva milyen arcokat láttam. Emlék, hogy most esténként újraolvasom Robert Musil A tulajdonságok nélküli emberét, amelyet harminc éve már olvastam. Tegnap aláhúztam benne egy mondatot: „Ulrich határozottan sejtette, arra szemelte ki kettejüket a sors, hogy szerelem által roppant kellemetlenségeket okozzanak még egymásnak.” Ugye milyen szellemes, könnyed, derűs mondat? Jobb lesz tőle a kedvem.

Holott nekem egészen más érzeteim szoktak lenni a szerelemről. Szorongás, fájdalom, őrjítő vágyakozás. Ahogy Proust és Borges beszél a szerelemről. Ők nagy szerelemszakértők. Az ő szókincsük, az olvasásukkor érzett mélabú jellemző inkább az én szerelemképzetemre. Rövidre fogva: a szerelem a legnagyobb csoda, ami történhet az emberrel. Ha valaki képes a szerelemre. Mert nem mindenki képes, és ahogy lélektelenedik a világ, egyre kevesebben képesek. Nincs idejük rá, vagy egyszerűsítik a dolgot: végezzék el a kütyük az érdemi részt.

A technika és a szív harca már Musilnál is ott van, sőt talán már a görögöknél is. Lehet, hogy ezt a harcot minden ember végigjátssza magában, bármikor is él.

A szerelem csoda, általa teremteni vagyunk képesek, lehozzuk a földre a napot, erőt kapunk egy világ újraalkotására.

Meglátok egy arcot, és már építem a házat, a palotát, ahol majd együtt élünk. Képzeletre van szükségem, mert nem ismerem az illetőt, még akkor sem, ha már azt hiszem, hogy ismerem, és pár hónap vagy pár év múlva egyedül leszek abban a házban, amit kettőnknek építettem. És már vége is az életnek. Hát így… Szerelem nélkül nem lehet élni. Csak azt kell kivárni, hogy elmúljon, mert azt a felfokozott létezést sem lehet sokáig bírni, amit a szerelem okoz. Egyébként olyan, hogy reménytelen szerelem, nincs is. Hiszen vágyakozunk. A vágy van, és akkor már nem üres az élet.

•Másik központi kérdése a személyes és a haza történetének s a könyvnek is „a két Magyarország létezése”. Borzongva olvastam a vallomásokat, de a le nem írt, ki nem mondott szavak is eltaláltak…

Ennél szörnyűbb érzést nehéz elképzelni. Mialatt birkózunk a világ állapotával, mindenütt, itt is az új népvándorlással többek között, beengedjük vagy ne a menekülteket, földönfutókat, sima terroristákat, szembesülnöm kell naponta az én országomban is ezzel: két Magyarország van? Három? Annyi, ahány ember itt lakik? Fiatalon még éreztem magam körül egy közösséget, nem féltem szólni egy másik, akár idegen emberhez. Most még a barátaimnak hitt emberektől is félek, nem bántom-e meg őket valamivel, lehetek-e hozzájuk bizalmas? De ha úgy kell este lefeküdnöm, hogy aznap senkihez sem szóltam, nagyon szomorú vagyok. Megijedek magamtól: ilyen szörnyeteg lennék? Ahogy Németh László gondolta a szörnyeteget.

Hogy a politika mire képes, a hatalom milyen játszmákra kényszerít, olykor mocskos játszmákra is, ha élni akarunk, tudjuk.

Csak az nem tudja, aki nem ismeri a morált. Sokan vannak ilyenek. Ha sétálok az erdőben, az is politika – írtam jó pár évtizeddel ezelőtt. Vagy Szymborska írta? Mindegy is. A lényeg az lenne, tegyünk valamit, hogy a politika el ne borítson, meg ne fojtson minket.

A szegénységet is látom, ha belenézek egy kisfiú kosarába a boltban. De az igazi, valóban mélyszegénységben élő országrészeket nem látom, mert nem arra visz az utam. És már öreg vagyok, hogy elinduljak arrafelé. De

az írók között is olyan mély a szakadék, hogy már húsz-harminc éve nem léptem fel közösen azokkal a pályatársaimmal, akikkel fiatalon egyetlen napot sem bírtunk ki egymás nélkül.

Ez csupán az életkor miatt van így? Vagy valakik ezt segítik is? Tapsolnak hozzá? Úgy rendezik a költői esteket, hogy még véletlenül se kerüljek össze velük? Borzalmas.

A magam részéről szeretném azt hinni, hogy egyetlen hatalmas Magyarország van, a magyarul beszélők és olvasók közössége. De hát olvas-e még valaki harminc év alatt? Vagy csak a neten? Nem tudom. Már nem látok arcokat a villamoson sem, csak fejbúbokat. Az arcok a monitorokba temetkeznek.

•Egy életen át tartó vizsga az életünk – vallja, és ezt üti-veri a kötet minden szava. Minek, kinek akarunk megfelelni? Hová akarunk eljutni?

Önmagamnak akarok megfelelni – írták egy velem készült interjú fölé a szerkesztők. Nyilván tőlem idézték. Persze előbb ki kell alakulni nekem is. Miből alakulnak az én igényeim? Elsősorban a szüleink nevelnek emberré, igyekeznek „előkészíteni”, hogy bírjam az életet. Igényei vannak az iskolának is, és ez már problémásabb, mert felnőve és a magam kárán tanulva meg, mi is az igazság arról, amit a fejembe diktáltak, már nem olyan könnyű. Aztán segítségül hívom az irodalmat. Kilószám hordom haza a könyveket, ők nevelnek, biztatnak. Legyek erős, legyek olyan, amilyen vagyok! Milyen nehéz már ez is, a sok-sok elvárás miatt. És akkor még nem volt ilyen egyeduralkodó a piac, a szépség- és a gyógyszeripar, a fogyasztási eszközök rémuralma. Felnőttem valahogy, és soha nem múlt el a megfelelni vágyás kényszere. Aztán megtudtam okos emberektől, hogy a megfelelési kényszer betegség. Tetszeni akarás. Persze, biztosan. De nem éreztem volna jól magam, ha nem tudok valamit. Kész akartam lenni mindenben. Mert annyira ostoba voltam, hogy

egy ilyen irodalomban, mint amilyen a magyar, ebben az óriásokkal teli, csodálatos irodalomban akartam otthon lenni.

Meg kellett volna felelni nekik is, a legnagyobb szellemeknek, akik már holtak, vagy akik a kortársaim, vagy azok voltak. Együtt éltem, legalábbis egy időben Nagy Lászlóval, Csoóri Sándorral, Pilinszkyvel, Weöressel, Jékelyvel, Örkénnyel, Páskándival… Mondjam még? Hogy milyen kicsi vagyok, csak őket olvasva jöttem rá. De arra is, hogy nem én döntöm el, milyen vagyok. Nem is a kritikusok. Majd az idő. Szerencsére azt már nem élem meg. Annyi marad, hogy vannak igazi olvasóim, akik követelik rajtam a verseket, bármit… Ezek szerint jól készültem.

•Azt írja: „Az életem előbb kezdődött meg, mint megszülettem volna”. Ennek a kiragadott mondatnak történeti kontextusa is van, én mégis itt szakadnék el a látható valóságtól, és kérdezném meg: hol van a helye Istennek az életében?

Persze, minden ember az ősei által élt, s az ezáltal meghatározott életet folytatja száz-kétszáz év múlva is a mai, egészen más civilizációban. A szorongás bennem, a bizonytalanság, elég jó vagyok-e, őseimtől maradt rám, akik uradalmi cselédek voltak, később pár hold földet kaptak 1945-ben, és az a magabiztosság, amit akkor éreztek, hogy már a saját földjük gazdái, vezette nagyapámékat oda, hogy amennyire lehet, taníttassák a gyermekeiket. És aztán szüleim már követelték tőlünk a továbbtanulást.

Őseim szegénysége, kiszolgáltatottsága, nyomorúsága, akik szinte rabszolgái voltak a földbirtokosnak, az én gesztusaimban megmaradt.

És persze nem tagadhatom meg őket. Pedig soha nem beszéltek róla, csak Illyés Gyula Puszták népe című könyvét olvasva tudtam meg valamit az „előéletemről”. Írástudatlan nagyszüleim kicsi ablakában ott volt egy Biblia. Nem tudom, kinyitották-e, hiszen olvasni nem tudtak, talán megérintették néha. Talán így hittek Istenben. A Kádár-korban még szenteste is csak titokban vitt el Nagymama a templomba, és mutatta meg nekünk, gyerekeknek a Kisjézust. Ezáltal titkos tudással lettünk gazdagabbak. De hinni igazán Istenben? Nekem kellett megteremtenem azt az Istent, akiben hinni tudok. Önzésem, halálfélelmem, szeretteim féltése megteremtett valamit, a hitet, hogy valakinek vigyáznia kell ránk. Ma már azt hiszem, hiszek Istenben. Szükségem van Rá. „Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot” – írta József Attila. „Hiszek hitetlenül Istenben” – így Ady. Nagy szellemeink mind segítenek nekünk megtalálni Istent.

•Mit várt ettől a negyven évre visszatekintő utazástól? Az olvasó új irodalomtörténeti, sőt, „magyarságtörténeti” gondolatokkal és távlatokkal gazdagodott, de mit élt meg mindeközben a szerző?

Összefoglalást vártam, eddigi életemre szerettem volna rálátást magamnak, és persze az olvasóimnak. Lehetetlen vállalkozás, hiszen milliomod része sem fér pár oldalra abból, ami az életem.

Ma is úgy hiszem, a verseim az igazi tanúim, életem lenyomatai.

Én lettem volna. Talányos cím, hiszen a sok lehetőségből vagy a kevésből? – ki lettem? Amolyan képeskönyv, ahogyan tréfásan szoktam mondani. Talán mankó egy világhoz, amelyet az életemből alkottam. Szerelmeim emléke, mert persze ők a fontosak, és édesanyám, húgom és az ő családja, gyermekei. Kemény olvasmány volt, mert ez a könyv régi írásaimból áll össze, még évtizedek múltán is megviselt újra átélni azokat az éveket.

Egy kedves, régi idézetemet is segített talán megérteni:

„Ki szedi össze váltott lovait?
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
Ki teszi meg még egyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?”

Tandori Dezső Hommage című versét úgy mondogattam sokáig, hogy fogalmam sem volt, mit jelent. Most megértettem valamit belőle. Megtenni az utat még egyszer, visszafelé. Hiába volt-e? Nem tudom. Ha már mindent tudnánk, minek élnénk?

•Bérlet a szerelemre – térek vissza az első kérdéshez, bérlet a versre, a végtelen versre, folytatom tovább. Én lettem volna – írja a történetéről, én pedig úgy látom: saját maga lett a vers – verssé lett.

Jó, hogy így érzi, köszönöm. Az eredeti versben így van: „Kimegyek az utcára versnek. És vasárnap lesz, vasárnap!” Akkor úgy látszik, szerettem a vasárnapokat. Ma már félek tőlük. Talán a magány miatt.