Legújabb kötetében izgalmas vállalkozásba fogott Acsai Roland: ciklusonként változó versformákban, egyszerre könnyed és filozofikus stílusban, a tőle megszokott magas technikai tudással szólítja meg olvasóit. Az első részt a szerzőtől már ismert, különféle hosszúságú háromsorosok alkotják, majd az Alkaiosz novemberben ciklus következik. Az ősi formát érdekesen vegyíti lírai és modern hangvétellel: „Az algoritmusát a magányos ág. / Az alga ritmusát az a látomás / megírja: programozza újra. / Programozása az istenérve.”
A következő versgyűjtőhely szabályos szonetteket tartalmaz, azután egy kiszóló, afféle gesztusköltészetként is tekinthető cím, Az ütemhangsúlyos verselés feltámasztása jön, befejezésként pedig a klasszicizáló strófákban írt Leoninusok. Acsai nagyszerűen kezeli a formákat és saját emlékidejét, a ritka pillanatokba való megérkezések egyszerű talányait, melyeket végérvényesen csak az olvasó oldhat fel önmagában, aki – ha figyelmes – a szerzőtől minden poétikai fogódzót megkap, „hazatérve” ezekbe a szövegekbe. Zalán Tibor meghatározásával, „a családi költészet (rég várt) visszaemelése az irodalomba” történik itt, finom elmozdulásokkal, egy élete deléhez, a pályacsúcshoz közel érkezett férfi tűnődéseinek és nosztalgiáinak számvetései.