Mikor az ember Juhász Kristóf után keresgél a neten, ha hallott is róla, és sejti, hogy mai irodalmunk egyik egyre fontosabb, afféle vagabund alakjáról lehet szó, aki sok helyen publikál és a KMTG fiatal, habár maholnap a negyvenes korosztályba lépő szerzője, akiről számos, itt-ott olykor reklámízű ajánlást is olvashat, miszerint JK a „Kárpátok Pelevinje”, és „a polgár- – vagy még inkább a konzumidióta-pukkasztás a védjegye” – akkor e jelzőket egy bólintással elintézheti, hiszen mi más lehet egy igazi író feladata, minthogy szembeszálljon a korszak őrületével, és fikciós abszurditásai révén, új világokat alkotva eltörölje, majd újjáteremtse a mindenséget saját műveivel...? Ehhez nem muszáj „csak vakmerő olvasóknak” való figyelemkeltő beetetés, ez alap.

Persze igazságtalan volna e sebtében kiragadott hangzatos nagyotmondásokat méltatói számlájára írni. A kor ilyen, még mindig kell az olvasó, akkor is, ha már nincs. Rimóczi László, a korábbi, Boldog halottak napját! kötetről szóló recenziójának részlete, amely itt fülszövegként szerepel, azonban már valóban fontos jellemzőket mutat fel Juhász Kristóf alkotói módszeréről: „A szünet nélküli szakrális mosoly delíriumában világosan kitűnik az irodalmi alkimizmus törekvése...” „Az egymásba csúszó idősíkok elsöprő hatásából lábadozva” ráébredhetünk, hogy ez a fajta szürreális fantasy és a széppróza többdimenziós elegyét alkalmazó szövegvilág működőképes, mi több, határozottan szórakoztató. És ha azt is megtudjuk, hogy a szerző kedvencei között ott van Pelevin mellett Hamvas, Szerb Antal és Kodolányi János is, akkor megérthetjük, hogy ez a szerethetően szertelen stílus, a finom, egyéni humorba pácolt kedélyes körmondatok biztos szellemi alapokkal lehetnek kikövezve, ahová beleférnek a született mesélőkészség minden szakmai mércét kiálló „örömírói” alkalmazásai. Habár a kötetnyitó Hogyan beszélgessünk kulturáltan anyagiakról? inkább tűnik játékos és kicsit felejthető ujjgyakorlatnak, a Hogyan költözködjünk növényekkel? viszont, tárcajellege ellenére is már egy gondosan felépített mesternovella, mely kiváló bevezetést nyújt Juhász Kristóf további darabjaihoz. Ezek az írások pedig egyre sebesebb ütemben tarolnak, hüledeztetik olvasóit, nem az olcsó meghökkentés szándékával, hanem egyfajta szakrális szatíra magaslati levegőjét ígérően.

A humor nem pusztán a valóság vidám tükörképe, de a szellem nemi szerve is, valamint a korszak sűrített rétegeinek pontos szeizmográfja. A Történelmi esemény utáni tabletta tobzódik a groteszk elbeszélői helyzetekben, a nyelvi és szituációs kalandokban – időnként szépen szóló lírai szövegek, majd hirtelen groteszk sci-fi és ötletkavalkád váltja egymást, kellemesen adagolva az új irodalmi borzongást a Kárpátokon belül. Hamvas szatirikus-kegyetlen kisregényei, A Pendragon legenda bájosan misztikus világa keveredik Juhász Kristóf egyedi láttatásaival, ahol a bölcseleti háttér, a tradicionális eszmék és az értékvesztett modernitás ellentétei jótékonyan turbózzák a feszültséget. A címadó elbeszélésből megtudhatjuk, milyen lehet kapkodva és visszamenőlegesen bedobni egy történelmi esemény utáni tablettát a Habsburgoknak, meg hogy miért ül egyedül Clemenceau a trianoni palotában és nézi a csilláron a legyeket, miközben az egykori rabszolgaimport mintájára a norvég király az amerikaiakkal együtt sunyin betelepíti Európába a kínai indiaiakat. Mindez azonban apróság a korszak szentháromságának urai, a kereskedő, a tudós és a menedzser egyéb ötleteléseihez képest, mint ahogy szinte a könyv összes írásából előtűnik – e groteszk helyzetkomikumok és a posztmodern utáni valóság szereplői Juhász Kristóf tolla nyomán olyan sajátos univerzumok részesei lehetnek, amelyekhez hasonlókról olvasni manapság nemigen van módunk.

Ezekben a spontán indázó, mégis pazarul megtervezett történetekben az összetartó szálakat is gyakran stilisztikai bravúrok szövik át, mint például Az eltűnt víz című írásban: „Tökéletes műfogsorú, torz testű, püffedt nyelvvel fagylaltozó teutonok és kidolgozott porhüvelyű, hollywoodi minőségűnek vélt kokaintól széthasadt arcú lokális aranyifjak tülekedtek egy játékterem előtt, ahol a klubszobában állítólag pontytestű gyermeklányok csillogó bőrén lehetett pókerezni, és egy többször elvált, tapasztalt házasember levágott feje volt a beugró.” Ugyanitt Atajka, egykori harcos Koppány seregéből, és Pöpö, „az aznap épp tízméteres lajhárharcsa” beszélgetéseiből kaphatunk ízelítőt, akik egykor megtetszettek a vízi világ lidérceinek, és most elementál lényekként töltik mindennapjaikat. Mindezek után meglepő, hogy egy szinte megindító lírai novellát kapunk befejezésül, ami megmutatja, hogy a szerző sok húron képes játszani egyszerre kiválóan. Az Igaz történet a fényről 3300 karácsonyára röpít el minket, ahol a kis Szimonetta5-nek mesél nagyapja a régi világ történeteiről, hogyan lettek az emberek hús- és növényevő korszakok után fény-, majd antianyagevőkké, milyen háborúkat vívtak a 3D növényeket nyomtató, hatalomra törő robotokkal, és hogy a sok fényevés következtében miként halványult el a Nap és a csillagos mindenség... Bár az írás vége kicsit kifullad, vagy szándékosan befejezetlen, remeklés ugyanúgy, mint a Pünkösdi eső, az Orfűi öreg fűzfa vagy az Égi Trianon-konferencia, amelyek fantáziadús keretekben foglalnak össze köznapi és örök igazságokkal teli eszméletlen agymenéseket.

A kötet első felének többségében sziporkázó rövidebb darabjai után két hosszabb lélegzetű írás olvasható, Az elsüllyedt Szentádám, és a kisregény terjedelmű Ketten a világ ellen, méltó folytatásaként az előző résznek. Ahogy maga a szerző fogalmaz egy Pelevinről szóló esszéjében: „Philip K. Dickről mondtak egyszer valami hasonlót, amit most Pelevinről fogok: ha valami megdöbbentő összefüggésre bukkanunk világunk megfigyelése közben, könnyen lehet, hogy Pelevin pár éve már észrevette és megírta. Éberen kell őt olvasnunk, mint Szerb Antalt vagy Hamvas Bélát.” Mi mást tehetnénk hozzá még: vagy mint akár Juhász Kristófot.


Juhász Kristóf: Történelmi esemény utáni tabletta, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021, 236 oldal