„Az álmunk lehetne kettőnké
de nem segít, ahogy felnőttél,
ha mellélőttem, nem jöttél
ha folyt a vérem, fejlődtél”

Vulvakov ezopunk zenekar: Egyedül nem

– Nem kéne nekünk is inkább verni a nőket? – kérdezte Elemér Bélától, miközben letörölte kardjáról a belső démon vérét. A démonnak hatvan feje, száz karja, ezer farka volt, és a seggéből is fogakat növesztett. Előző este bújt elő egy vastag és korszerű könyvből, amit Elemér menyasszonya, Aranka olvasott. A könyv a védikus asztrológia rendszerében végezhető tantrikus szexről szólt, a gyakorlatban pedig arra használták középkorú nők, hogy intellektuális és spirituális fölényüket megőrizve szüntessék meg a nemi életüket. Sajnos ezzel a férfiakét is megszüntették, akik feleségül akarták őket venni. Ilyenkor szoktak előbújni a belső démonok. Elemér is így járt: testi szerelem huss, démon elő, kard elő, háború, gyilok, vér. A férfi ezúttal is megmentette a szörnytől menyasszonyát, aki ezúttal sem vett észre semmit, hisz minden intellektuális és spirituális fölénye mellett sem érzékelte a láthatatlan vágyak, lények és érzések mellékvalósági megtestesüléseit.

– Én is gondoltam már a verésre, csak félek, hogy Joli megsérül, orvoshoz járni meg nem szeretünk – felelte barátjának Béla, miközben letépte egy energiavámpír fejét. A jól öltözött, de erősen bűzlő entitás Béla felesége, Jolán aurájából bújt elő két nappal ezelőtt, és neki ehhez még a védikus asztrológia rendszerében végzendő tantrikus szexről szóló könyveket sem kellett olvasnia, annyira hatékonyan vonta be férjét nemi élete nemlétébe.
– Csak mert arra gondoltam – töprengett tovább Elemér. – Hogy ha egyszer megszokta a gyerekkori traumáit, és jól alszik háborúban is, talán ez számára a természetes állapot. Meg több érzelmet tudnék kiváltani belőle, ha én is családon belüli erőszakoló lennék, mint az anyja, a nagyanyja, a dédnagyanyja, a dédnagyanyja szeretője, meg a volt férje, meg a gyereke apja, a gyereke erkölcstantanára, a legjobb barátja, a szeretője, a szeretője szeretője, az ügyvédje, és az ügyvédjének az a hülye színházigazgató haverja, aki igazából mozdonyvezető akar lenni.

– Túl érzékenyek vagyunk mi ehhez, tesó – legyintett Béla, és kitépte az energiavámpír beleit, hogy a szétvert fejére tekerje őket. A pusztakezes küzdelmet kedvelő férfi unott győzelemittassággal akasztotta egy fára a büdös dögöt. Mindennap ezt csinálták Elemérrel. És közben még dolgoztak is. Természetesen Jolán se tudta, hogy ő már két napja folyamatosan meg van mentve. Illetve, házasságuk egészét tekintve, már tíz éve.

– Ezt tuti, hogy posztgenerációs trauma generálta, azok bűzlenek ennyire – intett a tetem felé Elemér, és töltött maguknak a boroskancsóból. Közben figyelmesen körülnézett, hogy jönnek-e még. Megszokta a folyamatos figyelmet. Megszokta az álmatlanságot, az éberséget, a készenlétet, megszokta, hogy csak ritkán eshet puhára Arankánál, ellenben a szörnyek bármikor jöhetnek. De most nem érezte a gyilkos árnyak szagát a fák közt. Nyugodt volt a rét, az ég, az erdő, még a felhők se gondolkodtak semmin. Ellentétben a két férfival.

– Ne is mondd – sóhajtott Béla. – Tudod, milyen erre hazamenni? Ott ül a feleségem a nappali közepén, sóhajtozik és zokog, és látom, hogy alatta nyílik a pince…

– Testvérem, nektek nincs is pincétek – vágott közbe Elemér, mert az éteri, asztrális és a többi félmillió valóságréteg érzékelésében, meg a minden létsíkon egyszerre vívott küzdelmekben néha úgy elfáradt, hogy pár percig szó szerint vette, amit mondtak neki. Mármint a három dimenzió illúzióját dédelgető létsík lakóinak szó szerintisége (Mások szerint: szószerintje szerint. Megint mások szerint: miszerint szintje szerint. Vagy csak misz. Vagy csak szer.) szerint.

– Gyere vissza a témába, tesó – kérte megértőn Béla. – Nem pincénk van, hanem Jolán megnyitott egy átjárót, ami olyan volt, mint egy pince...

– Pardon, csak elfáradtam – vallotta be Elemér. – És lementél? Jolánnal együtt?

– Naná, hogy lementem! Ha nem megyek le, ők jönnek föl! Jolán nem jöhetett, nyilván, elvégre ő nyitotta meg. Illetve attól még lejöhetett volna, de ilyenkor pont az a lényeg, hogy nyitja, és ott van. Én meg vagy lemegyek, vagy nem: ő ott van, és kész. Ő a pince. Ez kicsit bonyolult, de érted. Ő, és ott van, és abból van, és az. És nem hív, de nem is tiltja, hogy lemenjek. A köszönésem még épp fogadja, aztán csináljak, amit akarjak. És nyilván megyek, mert a szerelmes férj megy...

Béla és Elemér erre koccintott, majd egyszerre és rutinosan nézett körül minden irányba. De továbbra sem mutatkoztak újabb rémek látható és láthatatlan, üdvösség és kárhozat, vagy hűség és hűtlenség metszéspontjában, valamint mindezek karmikus körbeérésének keresztútján. És ha nem mutatkoztak, az mindig gyanús volt. Béla pohara mellé készítette másfél kezes csatabárdját, majd így folytatta:

– Szóval megyek le a feleségem asztrális, mentális, posztgenerációs szorongáspincéjébe. Iszamos barlangjárat, ha el is indulsz emelt fővel, délcegen, azonnal seggre esel, és fegyvereid nevetséges tehetetlenséggel fogják böködni hátad, miközben úgy csúszol le a rettegés szakadékaiba, mint a kisfiú, aki eltévedt a temetőben, mert nem tudta, hogy az apja vagy az anyja sírjánál kezdje, és addig tökölt, míg rásötétedett. Amint lecsúsznál, kapod is az első vágást: a szülei traumái fekete, agyaras pofával meg tapadókorongos csápokkal ugranak rád. Rendben, mindent értesz: hárítod a bárddal, pofán rúgod, elhadarsz egy miatyánkot, még egyszer pofán rúgod, leszakítod a ragacsos, tüskés nyelvét, amit épp a töködre tekerne. És meg is oldottad, de jön a következő, a nagyszülei traumái: hullaszínű, lidércszárnyú, fej nélküli démonok, minden testrészük mérgező, ami rád tapad. Lendíted a bárdot, döfsz a késsel, mégse győzöl; mire mindegyiket levágod, mert akkor megint maga a pince fordul ellened, és labirintussá változva szédít, s menekül előled minden kijáratával. Bent ragadtál, tesó. És ha ilyenkor nem jut eszedbe Isten, meg az, hogy szerelmes vagy, akkor vége…
Béla és Elemér erre hevesen keresztet vetett, majd Elemér vette át a szót kifulladt barátjától:

– Nálunk ugyanez. Aranka úgy nyitja meg bármikor a kárhozat árkait, hogy észre sem veszi. Én meg rohanok szerelmesen, álló fasszal a herélőbe. Csillog az acél, csattog az olló, visít a penge, de túlüvöltöm: itt vagyok, gyerekek, itt vágjátok le! Vágják is, ha már szépen kérem. Persze megérzem a fájdalmat, odacsapok: hát nem pont a gyerekét találtam el?! Meg az anyját, meg a gyereke apja anyját, meg az ügyvédje legjobb barátját, meg az ésatöbbit, de valakit biztos. Hisz Aranka nem tudja azt, hogy nemcsak megnyitni képes a pokol kapuit (ahogy a mennyek kapuit is képes, ha épp rászánja magát), de mivel az egész családja a pokolban él, sajnos magában is hordozza a poklot.

– A pokol a másik ember, ha mindig néz – mondta együttérzőn Béla.

– A pokol a másik ember, ha szeretet nélkül néz, de amúgy mindig – egészítette ki a megjegyzést fájdalmasan Elemér, majd így folytatta:

– Olyanok ezek, hogy senki nem tehet semmiről. Nem tudják, hogy szörnyek. Azt hiszik, az a szörny, aki erre fölhívja a figyelmük. Látod, testvér: kardom véres, lábam remeg, szemem vadul forog üregében. Mikor ehhez a nőhöz vetett a vihar, még nem láttam ezt, hisz mit se láttam a boldogságtól. Élettől duzzadó növényeket láttam, és a kert ragyogó úrnőjét, egy kedves, gyöngéd erdőtündért. Most már tudom, hogy ha feleségül venném Arankát, örökre a herélőben ragadnék a csillogó acél, visító penge, és a szürke, névtelen árnyak társaságában, amik felzabálják húsom, ledarálják csontom, és csupasz, borzongó ideggócaim között matatnak örökkön-örökkön örökké. Házat építhet homokra vagy kősziklára az ember. Hogy kínzókamrára is lehet építkezni, arra eddig nem gondoltam. Azt hittem, a szeretet fölold minden átkot. Tévedtem. Isten színe előtt mondom, testvérem: nem fogok megházasodni.

– Mielőtt túlságosan meghatódnál magadtól – vágott közbe Béla. – Ragadd meg kardod, mert úgy látom, dolgunk akad!

És aprítani kezdték a váratlan béke után kiszámíthatóan rájuk törő démonseregeket. És győztek, és győztek, és megint győztek. De asszonyaik nem hallották csatakiáltásuk, nem ámultak el hadizsákmányukon, és nem figyeltek föl a gyógyító érintés vágyában izzó és vérző sebeikre.

Hát ezért nem házasodott meg Elemér.