Pályádat újságíróként kezdted, az első köteted tényfeltáró riportkötet volt, Hármas halál a harmincötösön címmel jelent meg. Ma már szépíróként ismernek az irodalmi életben.
1996-ban jelent meg első riportkötetem, majd ezt még néhány követte. Novellákat korábban is írtam, de nem publikáltam őket. Nem voltam tisztában azzal, hogyan működik az irodalmi élet, hová érdemes küldeni az írásaimat. S mivel nem küldtem el sehová a novelláimat, sokáig senki nem látta őket. Ám egy újságíró ismerősünknek, Szalai Csabának köszönhetően tizenhat évesen belekóstolhattam az újságírói munkába, Debrecenben a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében, gyakorlatilag ott lettem felnőtt. Később Budapestre költöztem. Eltelt több mint egy évtized. Egyszer csak megtaláltam a régi írásaimat, s ráeszméltem arra, hogy korábban sokkal jobban írtam, ami azzal magyarázható, hogy a napilapos munkám eltávolított az irodalomtól, kevés idő jutott rá. Ekkor döntöttem el, leszámolok az újságírással, hogy újra novellákat írhassak, visszatérjen a korábbi kreativitásom. Időközben megjelent az első szépirodalmi kötetem A nagymama, aki elfelejtett meghalni címmel, amely, utólag be kell ismernem, kicsit gondozatlan: nem ismertem azokat a szakmai fogásokat, amelyeket azután a Magyar Írószövetség Íróiskolájában megtanulhattam. Nagyon sokat kaptam az Íróiskola tanáraitól, például Mezey Katalintól, Erős Kingától, Szentmártoni Jánostól, akik utat nyitottak a kortárs szépirodalom felé. Megmutatták, hogyan érdemes ebben a világban mozogni, élni. Így kerültem egyre közelebb a szépirodalomhoz.

Nemrégiben jelent meg Angyalt reggelire című köteted. Novelláid szereplői különböző személy(iség)ek kelet-európai történetek középpontjában, akik mintha görbe tükröt tartanának elénk…
Többnyire szimbólumokkal dolgozom, megmutatva a felszín alatt rejlő dolgokat is. Azt szeretném, hogy magunkra ismerjünk egy-egy novella elolvasásakor, hogy elmondhassa az olvasó: kicsit én is ilyen vagyok, és elgondolkodhasson, kell-e, érdemes-e változtatni az életén. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy én pontosan tudom, milyennek kellene lennünk nekünk, embereknek, én csak azt szeretném, hogy a novelláim mindenkiben elindítsanak egy-egy gondolatot, amit érdemes újra és újra elővenni, továbbgondolni. Újságíróként rengeteg karaktert megismertem. Nagyon sok mindent láttam, tapasztaltam, aminek köszönhetően van miből merítenem.

Elbeszéléseidben úgy mutatod meg az emberi esendőséget, hogy tudjunk kacagni, megdöbbenni a szereplőkön anélkül, hogy megsajnálnánk őket. Ez asszertív, öntudatos gesztus?
Egyáltalán nem szeretem, ha sajnálnak, szánakoznak rajtam. Elég erős embernek tartom magam, ezért soha nem esett jól, ha segítséget kellett kérnem. Hasonlóképpen vélekedem az általam létrehozott karakterekről: nem kell őket sajnálni, mi több, tanuljunk a hibáikból. Az előző kötetem kicsit mélabúsra sikeredett; szóvá is tették: mindamellett, hogy nagyon tetszett az olvasóknak, nehéz volt végigolvasni, hiszen lelkileg megviseli az embert. Az Angyalt reggelire című könyvemben azonban szándékosan törekedtem arra, hogy sokkal több legyen benne a humor, ami feloldja a nehéz emberi sorstörténeteket. Ez a kötet valójában olyan lett, mint az én személyiségem. Ezt szeretném folytatni a jövőben is, úgy érzem, így sokkal inkább befogadható mindenki számára.

Írásaidban megjelenik a fekete humor, célratörően keverve a szentet a profánnal, groteszk módon a tragikum jellemzőit a komédiáéval. Mintha ez a stílus védjegyeddé vált volna.
Nagyon örülök mindig, amikor valaki azt mondja nekem, hogy ez egy „döme barbis” írás. Azt gondolom, ez nagy dicséret egy író számára. Nyilván arra törekszünk mindannyian, hogy egyedi dolgot alkossunk. Nem szeretném azzal fárasztani az olvasókat, amit mindenki mástól megkapnak. Erre próbálok törekedni saját írásaimban, de szerkesztői munkám során is. Persze ez nagyon nehéz, és sokszor nem sikerül, de a befektetett munka idővel meghozza a gyümölcsét.

Nők a cekkerben című novellásköteted bekerült a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács és a Pannon RTV közös projektjeként létrehozott Távoktatás magyar nyelven című, iskolásoknak készült programba. Mit gondolsz, milyen szerepet tölthet be a kortárs irodalom a közoktatásban, köznevelésben? Tapasztalataid alapján a határon túl nyitottak erre?
Mindenképp nyitottak, elfogadók: olyan szeretettel fordulnak felénk, amit nagyon nehezen lehet elmondani, megfogalmazni. A határon túliakban ott van az a vágy, hogy megismerjék az anyaország kortárs irodalmát, ezt én a saját bőrömön is számtalanszor tapasztaltam például Erdélyben és a Vajdaságban is. Megtiszteltetés náluk vendégeskedni, nekik írni.

Már több interjúdban említetted, hogy készül a Sanyi, az ismeretlen celeb című kisregényed, s folyóiratokban már megjelentek részletek belőle. Ki ő, egy fiktív szereplő, aki pusztán a fantázia szüleménye, vagy konkrét emberekből szőtted össze a személyiségét? Mikorra várhatjuk a kötet megjelenését?
Remélhetőleg a jövő évi könyvhétre fog megjelenni az Orpheusz Kiadó gondozásában. Ez az egyetlen olyan kötetem, amelynek szereplői szinte valamennyien létező emberek, ellentétben az eddigiekkel, a novelláim többségében ugyanis olyan karakterek szerepelnek, akiket sok ember tulajdonságaiból gyúrtam össze. A kisregényem szereplői egyfajta karikatúrák, minden rossz és jó tulajdonságuk fel van nagyítva, el van túlozva.

Nemrégiben, az Írók Boltjában tartott online kötetbemutatódon említetted, hogy egy írónak kötelessége reflektálni a mindennapok történéseire. A te alkotásaidra mennyire van befolyással a vírushelyzet?
Sokat írok a járványról, de törekszem arra, hogy másképpen mutassam be jelenlegi életünket, mint ahogyan azt általában szokták, hogy ne csak a tragikus, hanem a humoros oldalát is lássuk meg. Magamról tudom, hogy ilyen is van, hogy mást ne említsek, mint a fertőtlenítésmániámat vagy a felerősödött hipochondriámat. Készülőben lévő kötetemben is rengeteg olyan történet szerepel, ami erről szól. Remélem, egyszer ezek a novellák akár kortörténeti dokumentumként is szolgálhatnak majd, ha valaki kíváncsi lesz arra, hogyan éltük meg a pandémiát 2020-ban, 2021-ben.

Nyár elején indult a Magyar Kultúra magazin, amelynek főszerkesztő-helyettese lettél. Más ez a feladat, mint az eddigi munkáid?
Mindenképpen összetettebb, már csak azért is, mert mást kívánunk nyújtani az olvasóknak, mint az átlagos kulturális magazinok. Szeretnénk, hogy a lap ismeretterjesztő jellegű legyen, ugyanakkor művészeti folyóiratként is olvashassák. Az irodalom mellett többek között a képzőművészetre, a tudományra, a kevésbé ismert, de tehetséges és hiteles fiatal kortárs alkotók bemutatására is jelentős hangsúlyt fektetünk. A Kárpát-medencében élő magyarság kulturális értékeit kívánjuk felmutatni.