„Ennek a szerteágazó műfajú kötetnek az összeállításakor újra rá kellett döbbennem arra, hogy mindvégig ugyanazt kerestem: az ember szellemi-lelki megtisztulását. Nagy szavak ezek, de ahogy idősödöm, egyre biztosabb vagyok abban, hogy egy költő nem hihet kisebb szavakban” – mondja Szentmártoni János, akinek bő húsz esztendő válogatott esszéit, tanulmányait, vallomásos – költői tárcáit, interjúit tartalmazó kötetét most veheti kezébe az olvasóközönség. A szerző nemcsak ismert alkotó, hanem irodalmi és kultúrpolitikai életünk egyik meghatározó személyisége is, és ebből a szempontból megnyilatkozásainak esztétikai szerepvállalásokon túli súlya van, mint a hajdani történelemformáló alakoknak. Az „idősödő”, de még mindig csak negyvenes évei derekán járó Szentmártoni mögött már egy, a Magyar Írószövetség elnökeként eltöltött évtized áll, személyes és országos szintű ügyekben olyan felelős döntésekkel teli időszak, melynek irodalmi formákban leszűrt, egy önportré arculatait is felmutató tapasztalatai miatt különösen érdemes kézbe venni ezt a kötetet. A közélet s a rárótt kötelezettségek végvári falain a költő a benső csöndre is figyelt, hogy összefoglalását nyújtsa egy korszaknak: „Alkonyatkor olykor megállok teraszom végén, hogy a szemközti dombgerinc lombjait fürkésszem. Ki tudja, kik vonulnak a fák közt szinte nesztelen, tán egy őz nyomában, vagy hogy rajtaüssenek egy érzésen, amely nem hagy nyugodni jó ideje. Ennyi maradt belőlem. Ennyi indián.”
Hogy korlenyomattá váljon
„Alkonyatkor olykor megállok teraszom végén, hogy a szemközti dombgerinc lombjait fürkésszem. Ki tudja, kik vonulnak a fák közt szinte nesztelen, tán egy őz nyomában, vagy hogy rajtaüssenek egy érzésen, amely nem hagy nyugodni jó ideje. Ennyi maradt belőlem. Ennyi indián.”