A megannyi különböző és látszólag meggyőző bizonykodás ellenére sem hiszek abban, hogy Oroszország ellen kirobbantott eddigi fegyveres felkeléseink során győzhettünk volna. Ha nem követjük el a felrótt hibákat, elkövettünk volna mást, és lettünk volna mentesek bár valamennyitől, a hatalmas embertömeg végül így is, úgy is lehengerelte volna maroknyi erőnket. A csaták, miket magunkban vívunk a papíron, és bizonyos feltételek közepette győztesen vezetünk le, csupán a képzeletünk, az ilyen ügyek kapcsán mindig is gazdagon burjánzó képzeletünk termékei. Mert hiszen (1863-ban) pár száz, sőt pár tucat rosszul felfegyverzett emberrel „partizán-
háborút” indítottunk Oroszország legyőzésére. Az ellenséghez való viszonyunk érzékelése talán csak 1831-ben engedi meg Dávid és Góliát összevetését, máskor az arány mindig úgy festett, mintha egy védekező veréb csipdesné gyenge csőrével a kezet, amely elkapta és jó erősen szorongatja. Tehát valamennyi megmozdulásunk gyakorlati következményeinek egyenlege csak veszteséget mutat ki. Az 1794-es Kościuszko-felkelést Lengyelország harmadik felosztása, az 1830/31-es szabadságharcot az alkotmány eltörlése, az 1863/64-es felkelést zsarnoki önkény követte. A nemzet ellenállási mozgalmaival párhuzamosan újabb és újabb lánc-
szemet kovácsolnak a bilincshez.

De volnánk akár mindenhatók, hányunknak lenne mersze hozzá, hogy múltunkból kiiktassa a balsikerű felkeléseket, és siralmas következményeik helyett a zavartalan nyugalom és a sorssal való megbékélés gyümölcseit nyújtsa át a nemzetnek? Sokan volnának-e, akik ki mernék jelenteni, hogy a lengyelek, függetlenségük elveszítése után boldogabbak lehettek volna, ha megadják magukat a sorsnak, s baromfimód ketrecbe húzódva hagyják magukat leöldösni? Ami engem illet, én nem vállalnám történelmünk ilyfajta kijavítgatásának kockázatát, s tőle a kívánt hatást se várnám. Éppen ellenkezőleg, hiszem, hogy ezáltal több csapást mérne ránk a sors, mint amennyit most kell elviselnünk. (…)

A gyakorlati élet könyvelői, akik ki tudják számítani a nemzet bevételeit és tartozásait, valamint anyagi hasznának mérlegét elkészítik anélkül, hogy lelkébe tudnának látni, nemegyszer kimutatták már nekünk forradalmi vállalkozásaink összes veszteségét, sőt, teljes csődjét,
s nem mulasztották el a nemzet szemére lobbantani könnyelműségét, hiszen – szerintük – megtehette volna, hogy nem követi el. De annak esetleges szükséges, elkerülhetetlen voltán egy pillanatig se gondolkodtak el,
s azon se, hogy rendíthetetlen végzet nehezedett rá, amely egyetlen pillanatra se tette lehetővé a számára, hogy „a tébolyt jobb időkre elnapolja”. Ezen ősi kultúrájú és régtől fogva szabadsághoz szokott nemzet leszorítása oly szintre, amely egy vad horda szükségleteit se elégíthette volna ki, kiszolgáltatása a vad önkénynek, s az, hogy gondolatainak, érzelmeinek és törekvéseinek természetes közlésétől megfosztották, akaratilag annyira egyértelműen meghatározta, hogy – ha már betelt a pohár – rögvest a lázadás kirobbanásával fenyegetett. Felkeléseinket rabságunk feltételei tették szükségszerűséggé.

Olyan szükségszerűséggé vajon, amely aligha leküzdhető, és elkerülése szerencse lett volna ránk nézve? Kétségtelen, hogy az önfenntartási ösztön is munkált bennük, amely mindig felismeri az életmentés legmegfelelőbb eszközeit, amely a károk látszatával leplezi a hasznot és a külső vereségek közepette bensőleg megment. Lehet, hogy az 1830-as és az 1863-as szabadságharcok nélkül nemzetünk elhájasodott volna és így nyomna sokat a latban, de már valószínűleg csak egy hízott disznó lenne. (…) A felosztások után a lengyelek két út között választhattak: vagy önmagukból kivetkőzve elaljasodnak, s megszolgálják a felosztóiktól kapott takarmányt, vagy veszteségeikkel, vereségeikkel, romlásaikkal mit sem törődve, az erőszak elleni szakadatlan lázadásaikkal mentik meg létüket. Ha számbelileg és kulturálisan gyengébbek lettek volna, talán az első utat választják: de tömegükre és erejükre támaszkodva a másik útra léptek. Ha létünk nyolcvan, sőt ötven évvel ezelőtti külső feltételeit a jelenlegiekkel összevetjük, akkor kétségtelen, hogy óriási különbség mutatkozik az utóbbiak rovására, de ha belső vitalitásunkat, nemzeti tudatunkat, tettrekészségünket vetjük össze a két időpontban, láthatjuk, hogy rendkívüli módon megerősödtünk. És ez azoknak a felkeléseknek az eredménye, melyektől a „józan ész” minden pozitív értéket megtagadott.

Egy hete, hogy az 1830-as szabadságharc hetvenötödik évfordulója elmúlt s lapjaink elborongtak e fájdalmas alkalomból. Az évforduló szomorú, tagadhatatlan, de megfontolandó, hogy a lázadás erkölcsi hatása nem veszett oda [Osztrolenkánál]. Az elesett katonák, az elkobzott birtokok, a tönkrement vállalkozások és
a bezárt intézmények száma könnyen kiszámítható, így a felsorolt következményeket szokás az elbukott küzdelem egyedüli eredményének tekinteni. Miközben vannak még más, nehezebben felfedhető eredményei is –: a nemzet érzelmi húrjainak feszességében, az önfeláldozás és a hősiesség magaslataira szárnyaló lelkekben, a mártírok tiszteletének kultuszában, az önzetlen lelkesedés lélektisztító tüzében, az élet, a célok és törekvések eszményítésében. Ezt a legmelegebb otthon, a leggazdagabban megterített asztal se nyújthatja; ami pedig az eljövendő nemzedékek javát és ízlését illeti, számukra aligha az lesz a legfontosabb, hogy eleik a múltból tokásan és pirospozsgás arccal néznek a jövőbe. Valamivel többet kell átadnunk nekik, mint amit jólétünk és elégedettségünk jelent.

Vajon a fentebbi megjegyzésekből arra következtethet-e bárki is, hogy a társadalmat a mind gyakoribb forradalmakra kell ösztökélni, áldásunkat adva mindegyikre, amelyik csak kirobbant? Nem, hiszen (…) nincs az a rábeszélés, amelynek hatására valaha forradalom tört volna ki, amikor azonban beérik, szükségszerűen megszületik, és csak ez esetben gyógyító betegség. Az a csendőr, aki a politikai felfordulást egy személyben előidézni akaró embert a börtönbe kíséri, a zsarnokság féktelen ostobaságának megtestesítője. Ilyesmit ugyanis még a legnagyobbak se tudnak előidézni. Efféle bűnökért egész társadalmakat, de legalábbis egyes rétegeit kell börtönbe vetni.◼


Kovács István fordítása