Rózsaszínűre festett, ütött-kopott ház előtt állok Pápán a Jókai utca 13. előtt. A vakolat itt-ott kezdi megadni magát a gravitációnak, a szigetelés hiánya okozta vizesedés pedig – ahogy az már lenni szokott – alulról támad. A minden jel szerint lakatlan épületen emléktábla: „Műemlék jellegű épület. Épült 1820 k. klasszicista stílusban. Itt lakott 1841–1842 között Jókai Mór. Pápa Város Tanácsa VB.”
Ez volt a Klára-féle ház – hallgatom kísérőmet, Császár Csillát,
aki a Jókai Mór Városi Könyvtár munkatársa, és a nagy sikerű pápai helytörténeti városi séták kitalálója, vezetője – egyszóval mindenese. Most éppen Jókai Mór születése kétszázadik évfordulójának napjára, február 18-ra készül. Én néhány nappal ezt megelőzően érkeztem a városba, így némi protekcióval külön vezetésben részesülök. Pontosabban részesülünk, mivel protektorom, Hermann István, aki hosszú éveken keresztül a városi könyvtár élén állt, s aki volt kedves pápai látogatásomat megszervezni, szintén velünk tart.
Na, de vissza a Klára-házhoz!
Félreértések elkerülése végett, Klára férfi volt, Klára Sándor,
akinek egyik jövedelemforrása volt, mint akkoriban megannyi pápai polgárnak, hogy diákokat fogadott kosztra és kvártélyra a házába. A XVI. században alapított pápai református kollégium a reformkorban élte egyik virágkorát. Hogy csak két akkori neves diákját említsem: Petőfit és Jókait… A diákok amúgy az egész országból érkeztek, de főleg a Dunántúlról és a Felvidék kálvinista családjaiból kiröppenni készülő csemetéket képeztették itt, hogy legyenek azután notabilitások: lelkészek, tanítók, orvosok, patikáriusok, nótáriusok – vagy éppen irodalmunk halhatatlanjai.
A diákoknak pedig lakniuk is kellett valahol,
például Kláráéknál. S ha a szoba kellőképpen tágas volt, elfértek abban többen is. A kis Móric egyik szobatársa Kerkapoly Károly volt, aki a miniszterségig vitte, illetve a kevéssé ismert Papp Dénes.
Klára urammal már a Pápára tartó vonaton megismerkedtem. A halhatatlan palóc mesélő, Mikszáth Kálmán mutatott be neki, aki két kötetben írta meg Jókai Mór életét és korát. Ő így emlékezik meg Klára Sándorról: „Móricznak tetszett a hely. Csinos szobájuk volt és árnyas kert a háznál, ahol pompásan lehetett rajzolni. De még jobban tetszett a gazda, egy tőről metszett magyar kálomista alak, akiből csak úgy szakadtak a zamatos eredeti kifejezések. Sorsa megint egy ügyes mesélővel hozta össze. (…) Akármit mondott is el Klára uram, az gömbölyűen, formásan jött ki az agyvelejéből, mint tészta a pampuskavágóból.”
Mielőtt még továbblépnénk Jókai Mór jobb sorsra érdemes egykori szállásától, tisztázzuk, miként is került egyáltalán Jókai Pápára. Egyszerű ennek a sora.
A kamasz Móric – tizenhat éves ekkor – mindent magába szívott már, amit a komáromi iskolák át tudtak adni neki.
Körül kellett hát nézni, hol tudna még több tudományra szert tenni. Adta magát a pápai iskola, így hát a gondját viselő bátyja, Károly, no és édesanyja ide íratta be. (Jókai édesapja akkor már nem volt az élők sorában.)
Térjünk át az utca túloldalára, a Vály-házhoz, amely ma is sokak örömére hasznosul: itt található ugyanis a Csiribiri nevet viselő tortaműhely… Sok évtizeddel korábban azonban még lakóház volt, amelyben többször is megfordult Jókai Mór, aki – Komárommal ellentétben – Pápára gyakran visszatért. Itt lakott a nővére, Eszter, aki Vály Ferenc hitvese volt. Vályt Komáromból helyezték Pápára, a református főiskolába tanárnak. Unokahúga, Mari pedig sok más szerzővel egyetemben szintén papírra vetette neves unokabátyja életét.
A Jókai utca végén álló épületen ízléses utcanévtábla tudatja az arra járóval, hogy
az eredetileg Hosszú utca nevet viselő közterület 1894-től – tehát még bőven az író életében! – kapta a Jókai Mór nevet.
Tudták a régiek, miként kell megbecsülni nagyjaikat…
Az épület egyébként ma a Református Gimnáziumnak ad helyet. Jókai maga nem ide járt, mivel ez akkoriban még nem állt, viszont falai között, a könyvtárában számos Jókai-relikvia található. És itt akkor köszönjünk is el – persze csak rövid időre – Császár Csillától, s egy hasznos órát töltsünk el Schilde René történésszel, a református gyűjtemény könyvtárának vezetőjével, hogy lubickolhassunk azoknak az értékeknek a fölfedezésében, amelyeket itt őriznek Jókairól.
Először is ismerkedjünk meg az irodalmunkra figyelők részéről a mostaninál mindenképpen több elismerést érdemlő Tarczy Lajos professzorral, aki olyan nagyságokat adott irodalmunknak, mint Jókai és Petőfi. Mielőtt még valaki reflexből rávágná, hogy túlzok, Petőfihez fordulok bizonyságért: „Tarcy, az a derék Tarcy az, kinek mind köszönhetek!” Mi volt Tarcy Lajos érdeme? Az, hogy ki tudta bontakoztatni a tehetségeket. Hogyan csinálta? Egyszerűen: nem sokkal Petőfi és Jókai érkezése előtt alakított egy afféle – ma úgy mondanánk – önképzőkört. Ennek megvoltak a nem túl bonyolult szabályai:
heti rendszerességgel összejöttek, felolvasták a műveiket, megbírálták,
majd amelyik arra érdemes volt, beírták egy nagykönyvbe. Egyszerű, de a pedagógusok tudják, a kamasz fiúk igénylik, hogy legyen valaki, aki nem sokkal idősebb, mint ők, de akire a tudása miatt fel lehet nézni, s az sem baj, ha az éppen regnáló vezetéssel van némi konfliktusa… Tarczyban mindez együtt volt: alig múlt harmincéves, tudását a berlini egyetemen csiszolta, s mivel az akkori kantiánus iskolavezetéssel szemben ő Hegelre esküdött, minden együtt állt ahhoz, hogy rajongjanak érte a diákjai. Még egy olyan morózus fickó is, mint bizonyos Petrovics Sándor… Az eredmény pedig? A könyvtárigazgató, ahogy az elő van írva, textilkesztyűben lapozgatja előttem az eredeti Jókai-kéziratokat. Nemcsak azokat, amelyeket itt alkotott.
Őriz a gyűjtemény egy fejezetet A kőszívű ember fiaiból is.
Meg is jegyezték a Petőfi Irodalmi Múzeum idelátogató munkatásai, hogy milyen jó lenne egyben látni a teljes kéziratot.
Jókai Pápán alkotta az egyházi gyűjteményben őrzött eredeti kéziratok egy részét, közülük kettő a képzőtársulati érdemkönyvben található. Műfajuk vegyes, egy vers és egy novella, persze nem az ismertek közül, de ne hagyjuk figyelmen kívül hősünk életkorát. Jókai nem itt vált íróvá – arra még várnunk kell néhány évet – ám az önképzőkör fontos lépés volt számára az irodalom irányába. Egyre gyakrabban tette le az ecsetet, s vette a kezébe pennáját. Jókai ugyanis ekkoriban még kacérkodott a gondolattal, hogy festő lesz. Tehetsége is volt hozzá, amit azokban a rajziskolákban csiszolt, ahová Károly bátyja íratta, mivel a rajzkészség az egyik alapja az építészmérnöki hivatásnak, aminek ő öccsét szánta… Még egy matematika- és egy ókori történelmet bemutató tankönyvvel dicsekedhet a gyűjtemény, amelyeket bizonyosan Jókai használt, illetve az édesanyjának Pápáról írt három levél nemesmásolatával. Az eredetieket a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.
Festményt tesz most elém Schilde René.
Egy fiatalembert ábrázol, vonásai szelídek, lágyak, kisfiúsak.
Csak tippelni tudnék, kit ábrázol. Jókai önarcképe – kapom a segítséget. – Kecskeméten festette, két évvel azt követően, hogy elkerült Pápáról. Valószínűleg így nézhetett ki a Pápán töltött tanév alatt is.
A kép adta az ötletet az emlékév alatt rendezendő kiállítás címéhez is: A gyermekarcú Jókai. A nagy sikerű Petőfi-kiállításhoz kapcsolódik, amelyet a költő születésének kétszázadik évfordulója alkalmából rendeztek, s időszakosnak szánták, ám a sikerre való tekintettel nem bontják le. Sőt! A Jókai-kiállítással szerves egységet fog alkotni, egymásra épül a két halhatatlannak emléket állító tárlat.
Ezt már abban az olvasóteremben tudom meg, ahová Schilde René a kiállítást szánja. Jókait most sem nélkülözi a terem, a belépővel egy őt ábrázoló festmény néz farkasszemet, alatta pedig míves oklevél tudatja a világgal, hogy
Jókait a város 1883-ban díszpolgárává avatta.
S hogy mikor nyílik a kiállítás? A tervek szerint június 3-án, Jókai díszpolgárrá avatásának jubileumi napján.
Most folytassuk sétánkat Császár Csillával, akivel már a Március 15-e téren járunk. Itt épült 1881-ben a város első kőszínháza, amely az író születésének századik évfordulóján, 1925-ben a Jókai nevet vette fel. Ám nem sokáig viselhette, hat évre rá már bontani kezdték, hogy helyét szakrális célokra, a református templomnak adja át. A téren a városban tanult két halhatatlannak, Petőfinek és Jókainak a szobra áll, mindkettő Kisfaludi Strobl Zsigmond művészetét dicséri. Jókai vonásaiban az említett festmény ismeretében ifjúkori arcmását vélem felfedezni.
Haladjunk is tovább egészen a Fő utca 17.-ig, amely ma bírósági épület,
egykor pedig a megyeháza volt. Mi köze ennek az épületnek Jókaihoz? Nos, az 1842-es tanév végén ez adott helyet az Örömünnepnek, annak az eseménynek, amelyen a képzőköri diákok felolvashatták műveiket, s a jutalmaikat átvehették. Jókait is a díjazottak között találjuk, az itt nyert aranyat a fáma szerint élete végéig megőrizte. Ami egyben bizonysága is annak, hogy nem ezt mulatták el az ünnep végeztével…
A Petőfiről elnevezett utcába térünk, ahol a költő egyik szállása található, közvetlenül az egykori kollégium mellett. Egyik, írom, mert míg a galamblelkű Jókai a tanév során mindvégig a Klára-ház vendégszeretetét élvezte, addig a nyughatatlan Petőfi egyetlen esztendő alatt is legkevesebb három helyen talált kvártélyt magának. Bár Jókai pápai hétköznapjairól keveset tudunk, mivel a fennmaradt három levél más-más időben született. Annyi azonban bizonyos, hogy
Jókai szabálykövető volt, ha a kollégium szabályzata nem engedte, hát kocsmába, színházba nem járt.
Sőt, horribile dictu, szép nőt sem látott Pápán. Mentségére legyen mondva, nem élt nagy – sőt, mondhatni semmilyen – társasági életet, és a vasárnaponkénti istentiszteleten is a karzat hátsó sorában volt a helye, ahonnan a lányokra rálátni nem állt módjában.
Petőfi harmadik szálláshelye mellett áll az Ókollégium, a hely, ahol Jókai a tudományokat magába szívta.
A színvonalra jellemző a homlokzatán található emléktábla, amely legjelesebb diákjai névsorát tartalmazza. Petőfi és Jókai mellett most csak Thaly Kálmán költőt, Jókai másod-unokatestvérét és Eötvös Károlyt említem, aki egyként szerzett magának hírnevet ügyvédként és publicistaként.
Még három pápai hely kötődik Jókaihoz, ám már nem a diákkorához.
A Fő utcában található egykori kaszinót ugyanis az 1870-es években már országszerte ismert íróként kereste fel a tiszteletére adott vacsora alkalmából. Sétánk következő állomása a Szent István Vértanú-templom, ahol 1857-ben járt, s amelyről felesége, Laborfalvi Róza áradozott. Innen az Esterházy-kastély kertjébe térünk, ahol Szervátiusz Jenő domborművének négy oldalán négy Jókai-regény alakjai elevenednek meg.
Sétánk itt ért véget, mint ahogy egyetlen esztendő múltán Jókai pápai diáksága is. A tanév végén sokat gyengélkedett, s az amúgy színjeles bizonyítványt be sem várva utazott haza Komáromba. Mondják, hogy minden betegséget, amiről hallott, felfedezni vélte magán, ezért a család háziorvosa sem tudott okosabbat megállapítani, mint hogy a pápai levegő nem való a szervezetének. A család meghányta-vetette a dolgot, Jókai pedig ősszel már nem itt, hanem Kecskeméten folytatta tanulmányait.
