Mari az a típusú lány volt, aki ha egyszer fejébe vette, hogy segíteni akar, arról nem lehetett egykönnyen lebeszélni. Kétségtelen, hogy több, számára rokonszenves tulajdonságot belém látott. Hogy például kallódó tehetség vagyok, botrányosan alkalmatlan önmagam menedzselésére. Én éppen ellenkezőleg, fondorlatos, ravasz cselszövőnek láttam magam. Lám, a gimnáziumban is milyen kevés tanulással szökelltem át a vizsgáimon.

Hiúságomat bántotta, hogy gyermetegen naivnak tartott, holott meg voltam győződve, hogy tökéletesen átlátom az emberi komiszságot, hitványságot, s csak idő kérdése, hogy benavigáljam magam a képességeimnek megfelelő, méltó társadalmi pozícióba. Az mondjuk gondot okozott, hogy igazán nem tudtam számot adni e feltételezett és kívánatos pozíció mineműségéről. Ha szorongattak e kérdésben, akkor Thomas Mann egyik önéletrajzi ihletésű novellahősétől, Tonio Krögertől való idézettel feleltem, ami szerint

én is ezer létforma lehetőségét érzem magamban, ugyanakkor azt a titkos tudatot, hogy alapjában véve mégis mindegyik kész lehetetlenség.

Mert ugye – der Künstler hat gesagt – a művész megmondta, vannak ilyen szükségszerűen tévútra jutott lelkek. A zaklatott ifjúságnak mennyei balzsam az ilyen idézet, amellyel felszerelkezve jár-kel.

Mennyi mindenbe belekezdtem már! A francia–olasz kalandfilmek (Cartouche, Fekete tulipán) hatására a Honvédban vívni tanultam, de amikor komolyan versenysportolóvá kellett volna képezni magam, inkább a Vasutas rajzkörbe szöktem. Mintha csak ösztönösen ráéreztem volna

Nietzsche később megismert bölcsességére: egy szenvedélyt csak egy nagyobb szenvedély képes legyőzni.

(A Vasutas úgy került látómezőmbe, hogy a szomszédban lakó Molnár Gyuri beszámolt róla, a házuk földszintjén egy bezárt teremben meztelen nők üldögélnek, és többen rajzolják őket.)

Loholtam tehát tovább a pesti utcákon. Nem tudtam pontosan hová, de a legjobbkor értem a Semmelweis utcába. A Mari épp lépett ki a kapun, nem sejtvén egyikünk sem, hogy milyen sorsfordító pillanat lesz ez. Miután meghallgatta legutóbbi munkahelyem történetét, ahol az első nap második órájában felmondtam, kicsit oldalt billentve fejét megkérdezte: „Nem akarsz te rádióbemondó lenni?” A kérdéssel egy időben átjárt a bizonyosság, hogy feleszmélő gyermekkorom óta pontosan ez akartam lenni mindig.

Kisfiúként tanúja voltam, hogy szüleim vasárnap délutánonként milyen áhítattal hallgatják Dezséry László evangélikus püspök írásait, amelyeket ő maga olvasott be a rádióban. De élénken emlékeztem Karsai Elek A berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig című történelmi sorozatára is. Komoly, komor témák, drámai hang, szuggesztív előadás.

Igen, bólintottam, ez az én világom. Megemlítettem, hogy a sümegi Kisfaludy Sándor Gimnázium Kazinczy-versenyén, ahol az igényes irodalmi szövegek szépen hangsúlyozott előadását értékelték, második helyezést értem el. Azt ezúttal nem meséltem el, hogy egy versmondó vetélkedőn viszont leblokkoltam a zsúfolásig telt művelődési ház színpadán. Végül csak úgy tudtam remegő lábakkal előadni Váci Mihály Nem elég című költeményét, hogy egy társam beadta a pódium közepén a könyvet, hogy béna, néma álldigálás helyett legalább felolvassam. Bár megtapsoltak végül, annyira szégyelltem magam, hogy utána nem mertem a közönség között elöl kijönni, inkább hátul kimásztam egy ablakon.

Másnap telefonált Mari. Sajnos a rádióbemondós meló nem jött össze. Már meghallgatásra is csak olyan mehet, akinek már van diplomája. Nekem meg, ugye, még nincs. Jól bírtam a csapást. Mondtam, hogy nem is baj, nyilván mások unalmas ostobaságait kellene felolvasnom, én meg öntörvényű avantgárd… Szavamba vágott. „Nem akarsz inkább újságíró lenni?” Nem akartam hebehurgyán elkapkodni a feleletet, ezért rávágtam: de igen. Hiszen voltaképpen én már lapszerkesztő vagyok.

Sümegen a kollégiumban raboskodva, mint középiskolai tanuló, kis füzetekben írtam

kiáltványokat a tanári önkény ellen, vitriolos és szenvedélyes cikkeim mellett olykor versben fakadtam ki a „szavamat semmibe vevők” ellen.

Engedve a lelkemet kínzó mélabúnak, az áradó szövegtestben olykor francia nyelvre váltottam, „je suis fatigué, parce que l’école est dur” (fáradt vagyok, mert az iskola nehéz). És biztos, ami biztos, itt-ott kis rajzokat is skicceltem füzeteimbe. Közöttük gúnyrajzokat az engem méltatlanul gyötrőkről, de megcsillantva az elnémíthatatlan szabadságvágyat is, egy-egy vadnyugati forgópisztoly vagy egy bonapartista egyenruha ábrázolásával. Mindezeket természetesen Jacques Noireaux álnéven jegyeztem, s hogy végképp elbizonytalanítsam az esetleg utánam szaglászókat, odaírtam valódi foglalkozásomat is: „private detective”. A hangsúly a priváton volt, amiből a kollégiumban – diplomatikusan szólva is – meglehetős deficit mutatkozott.

Ha nem lett volna már hívem, akkor ezzel Marit biztosan megnyertem volna ügyemnek. De ezzel együtt már bennem volt a kétely. Mi lesz, ha esetleg innen is elhajtanak, mielőtt egyáltalán egy döntnök elé kerülhetek, akinek amúgy el kéne ámulnia, hol lappangott idáig ez a vibrálóan különös, sejtelmesen rejtőzködő, zárkózott tehetség. „Nyugi. Hívd fel Nyárády Gábort, a Magyarország szerkesztőségében. Ő már tud rólad.” Mari leintette aggályaimat. Nyárády lekötelezettje, olyan szívességet intézett el neki a lakásosztályon, amiért az a legkevesebb, hogy egy jó ügyet támogat.

Nem volt ellenérvem, hogy én „egy jó ügy” volnék. Nyárády a telefonban szűkszavú, de célirányos volt. Keressem fel a Gyulai Pál utcai szerkesztőségben. Vigyek néhány írást is. Bár erre a fordulatra számíthattam, kiszáradt a szám az izgalomtól. A sümegi füzetek elvesztek a második tanév végi nagy visszavonuláskor, csak a mának éltem. Délutánonként már az aznap reggeli történetek is érdektelen régmúltnak tűntek. Remington írógépem – az apukám hagyatéka – működött. A már meglévő írásokból két nap alatt kiválogattam hármat. Az egyik Adynak a nagyváradi Kanonok soron 1901-ben tett Egy kis sétája nyomán készült.

Az én belvárosi úti beszámolóm inkább merengő volt.

Hajdani életek tovább élő emlékét vizionáltam a bérházak puska- és ágyúgolyó ütötte homlokzatába. A kő nem felejt, nyilatkoztattam ki profetikus hevülettel,

de mit tesz az emberiség az „elhelyezhetetlen emlékekkel?” Nem állt távol tőlem az öncélú hatásvadászat. És rendre úgy éreztem az írógép elé ülve, hogy valami olyas lelkiállapotú pózba kell helyezkednem, amiként Lord Byront látjuk a képeken, vagy Babits Mihályt, aki könyöklős portréján olyan okos merengéssel néz Székely Aladár lencséjébe.

Semmiképp nem akartam véka alá rejteni együttérzésem az örök szerencsétlenekkel. Beszámoltam egy aluljáróban talált síró sorsjegyárusról. Miért sír? Mert soha senki nem nyer? Vagy mert épp valaki az orra előtt vitte el a főnyereményt? Akkoriban kis noteszeket írtam tele a tömegközlekedésben hallott töredékmondatokkal. „És akkor mondtam az Istvánnak, hogy ezt azért meg kell értenie, mert azért én mégiscsak évekig küzdöttem érte a Rév Máriánál!” – innentől már nem hallottam a folytatást, ahogy ebből is csak ennyit fogtam fel: „Persze, aztán nem kellett aggódni, mert végeredményben ott volt a verandán a habszivacs.”

Egy irattartóba beletettem még egy versemet is. Ez igazából a vers hiánya volt. Egy A4-es papírlapot belefűztem a gépbe, s

egyes sorközökkel

sűrűn végigírtam rá a lap tetejétől az aljáig a Remingtonnal, hogy „nemversnemversnemvers”. Az ötletem az volt, hogy egy négystrófás, vers alakú ürességet hagyok ki a sorok között.

Arra gondoltam, hogy ha Nyárády esetleg nem érti, akkor – kivételesen – elmagyarázom, hogy ez a láthatatlan vers nem a nemlétével, hanem a hiányával tüntet. S ha kell, elő is adom élőszóban. Úgy képzeltem, hogy ekkor ő rám néz, én pedig csak csukott szájjal hallgatok és nézek. (Lélegezni persze lélegzem. Anélkül nem bírnám ki a vers végéig.)

Indulás előtt még gyorsan írtam egy novellát, amelyben gyerekek játszanak a konyhában, a nagyszobában az idős férj némán szenved, míg a felesége csalja a házmesterrel, s közben a néprádión hallgatja Beniamino Giglitől Canio áriáját a Bajazzókból. Ezt a Gyulai Pál utca elején azután kivettem a mappából, hogy talán ez túlzás. És beléptem egy kapun, ami messzebbre vezetett, mint azt bárki képzelte volna.