Halászlé

A fiú már reggel óta a telek sarkában állt, a földút végén, honnan jól belátta a kanyargó országút két ívét. Ebből a szögből megpillanthatta a templom két tornyát is fent a magaslaton, mely lezárta a horizontot, ahonnan már lefelé lejtett az út egészen a révig. A nap erősen tűzött a feje fölött, elviselhetetlen forróság ígérkezett. Amióta szokásos nyaralásukat megkezdték a Balatonon, huzamosan harminc fok felett volt a hőmérséklet. Az ég vakítóan kéklett, egyetlen felhőfoszlány sem mutatkozott rajta, a szemközti hegyoldal szinte vibrált a hőségben. – Gyere be, még napszúrást kapsz – szólt ki édesanyja az ablakból –, majd csak délre érnek ide.

A fiú a keresztapját és keresztanyját várta. A túlsó partról jöttek, Szántód felől a komppal. Életében egyszer látta keresztszüleit, még nagyon kicsi volt, halványan emlékezett rájuk. A keresztmama édesanyja egyik legjobb barátnője volt annak idején. Mindketten a kaposvári zárda növendékei voltak. Jancsi – így hívta, így emlegette őt mindig az édesanyja, mert egy színjátszó előadáson, melyet a püspök is megtisztelt jelenlétével, ő volt Kukorica Jancsi a János vitézből. Egy Somogy megyei falucskában éltek, ahol keresztapja mint körzeti orvos látta el feladatát. Gyerekük nem született.

Bár a hőség egyre emelkedett, a fiú nem akarta ott hagyni őrhelyét. Egy kék Skoda Octavia feltűnését várta, és nem bocsátotta volna meg magának, ha lekésik a látványról. A kiégett fűben szöcskék ugrándoztak, távolabb, egészen lent a földút szélén sovány akác meredezett az ég felé. Jó lett volna az árnyékába húzódni, hűsölni egy keveset, de ha lemegy, nem látja meg a közeledő autót.

– Péter, most már tényleg gyere be. – Az apja jött ki a teraszra, fehér-kék tengerésztrikójában.

Ebben a pillanatban a műút felől erős motorzaj ütötte meg fülét. A domboldalon egy autó kapaszkodott fújtatva a meredeken emelkedő feljárón. A bukkanóban, első kerekeivel magasba ágaskodva a kék Octavia igyekezett fölfelé. – Apa, anya, megjöttek keresztapámék!

Péter eléjük szaladt, aztán középtájt meggondolta magát, megfordult, és ugyanazzal a lendülettel visszafutott a házhoz, a szüleihez. – Megjöttek keresztapámék – lihegte, és sehogy nem értette, hogyan kerültek ide a semmiből, amikor ő állandóan az utat figyelte.

– Elég korán – mondta az apja, és Péter némi fanyalgást érzett ki hangjából.

A kék Octavia időközben a telek aljára ért, s azon a sziklás ösvényen, melyet ők csak gyalogosan használtak, ha a tóra mentek fürödni, megindult feléjük. Küszködött, zúgott a motor, de végül felért a laposabb részre, egészen a ház faláig.

– Jancsi, Jancsikám – tárta szét karját az édesanyja, és úgy ölelte át a kocsiból kiszálló vékonyka nőt, hogy csaknem feldöntötte. Évtizede látta őt utoljára.

– Ugye, nem baj, hogy egy korábbi komppal jöttünk, a fenének volt kedve várakozni ebben a dög melegben a révnél – mondta napszemüvegét homlokára tolva Árpi bá az üdvözléskor, miközben János hátát lapogatta.

A telket, amelyre Jánosék annak idején a kis házat felhúzták, nevetséges összegért, mindössze kétezer forintért vásárolták meg az ötvenes évek végén. Egy betemetetlen kőfejtő gödör zárta le a földrész alját, ezért jutottak hozzá ilyen olcsón. – Ma már oda állunk be az autónkkal, az lett a parkoló.

Panni bevezette Jancsit a házba, mely kicsi volt, egy konyhafülke, egy szerszámos kamra, ami spájzként is funkcionált, s egyetlen szoba osztozott a negyvennégy négyzetméteren. Kicsi volt, de nekik elegendő. Míg az asszonyok bent csevegtek, a kecskelábú asztal felett János pálinkát bontott, és megtöltötte a stampedlis poharakat.

– Hát akkor, hol is lesz a tűztér? – kérdezte Árpi bá.

Már tavasszal lelevelezték, hogy júliusban a Balaton partján, ha az idő kedvez, s nem lesz változékony, kiszámíthatatlan, mint a tavalyi nyár, találkozik a két család egy bográcsos halászléebédre. Az ebéd alapanyagát, a főzés tudományát, több évtizedes gyakorlat birtokában, Árpi bá bocsátja a köz rendelkezésére. Túl voltak a pohár szilvapálinkán, amikor Jancsi és Panni is társult hozzájuk. – Egészségetekre! – nevettek össze mind a négyen. – Isten hozott benneteket! – toldotta meg a köszöntést Panni.

– Csak óvatosan, ebben a hőségben a szesz azonnal fejbe száll – simította végig Árpi bá pamacsos bajuszát, aztán lenézett Péterre. – Hogy vagy, Petikém? Nagyon finom málnaszörpöt hoztunk, valódi házi, máris veszem elő a kocsiból.

Árpi bá kinyitotta a csomagtartót, és nemcsak a szörpöt húzta elő, de egy barna, műanyag borítású hűtőládát is. – Mit szóltok ehhez, mi mindent kitalálnak ezek a németek! Drezdából hozta az egyik páciensem, jégakkuval működik. Beteszem a fagyasztóba a vizes tasakokat, reggelre megfagy, kibélelem velük bentről a hűtőláda oldalát, és a legnagyobb melegben is frissen tartja az élelmet.

Kinyitotta a ládát, melyben a nejlonba csomagolva egy felszeletelt ponty és két kisebb hal, egy kárász és egy törpeharcsa felvágott részei sorakoztak egymás mellett. A halak nevét Árpi bá árulta el, Jancsin kívül senki sem ismerte őket. – Reggel megtisztítottam, besóztam, feldaraboltam mind a hármat, és most gyorsan rájuk csukom a láda fedelét, nehogy megmásszák a hangyák, mert azok azonnal résen vannak, ha megérzik a szagát.
A tűz helyét János már tegnap körberakta lapos terméskövekkel, gallyakat, ágakat gyűjtött, és takaros kupacot rakott belőlük. Ennyit kért tőle Árpi, mást nem, a felszerelést ő hozta magával, melyek most mind előkerültek az Octavia csomagtartójából. Először az üst, aztán a két hegyes végű vasrúd, egy másik páciens ajándéka, melyeknek végén egymás alatt három kisebb ferde ág biztosította a bográcstartó vas magasságát. A művelet igen szakszerűen zajlott, Árpi bá minden mozdulatát kommentálta, többnyire Péternek magyarázott, aki a hideg málnaszörppel ott állt fölötte.
– Ezt a két vasrudat most beleverjük a földbe, aztán meggyújtjuk a tüzet, és amikor már lobog, nem erősen, de szép egyenletesen, akkor tesszük fel a kondért.

Anyja és Jancsi egymásba karolva álltak mellette, apja csípőre tett kézzel nézte, amint a vasrudak az ütemes kalapácsütések alatt fokozatosan süllyedtek beljebb a sziklás talajba. – Hát látod, Árpi, nekem ez nem menne. Egy tojásrántotta elkészítésére futja a tudományom. 

– No, jó, te meg írsz, az is tudomány – fogalmazta meg Árpi bá a bölcsességet.

A tűz begyulladt, magasra csapott a lángja, gally került rá, később néhány vastagabb ág, pattogva égett. Árpi bá tovább magyarázott: – Először zsírt teszünk az üstbe, két evőkanálnyi bőven elég, majd jöhet az apróra vágott hagyma, só, bors, és amikor már forr, zsuppsz, bele a felkockázott paprika és paradicsom.

Itt már az asszonyok is segédkeztek. Ittak egy gyűszűnyi pálinkát, nevetgélve aprózták vékony szeletre a vöröshagymát.

– Ugyanígy vágtad a fej hagymát a szalonna mellé a János vitézben is – ölelte át Jancsi vállát az édesanyja –, csak ott még énekeltél is hozzá. – Rég volt – mosolygott Jancsi kézfejével törölve homlokáról az izzadságot, és dúdolni kezdett. – Látod, a dallamára emlékszem, a szövegére már nem.

Árpi bá a vágódeszkáról egy késpengével az üstbe kotorta a felvágott hagymát, majd egyenként belevetette a törpeharcsa és a kárász részeit a kondérba. – A ponttyal várunk, az majd később kerül a lébe. Petikém, hoznál nekem egy kanna vizet?

Peti szaladt, örült, hogy feladatot kapott, hozta az alumíniumkannát. A víz bugyborékolva nyelte magába a haldarabokat, az üst a tűz fölé került. János bort kerített elő a szerszámos kamrából, savanykás, könnyű rizlinget, melyet előző nap vásárolt egy falusi szőlősgazdától, és a hosszúkás üvegpoharakat teletöltötte. Árpi bá ivott, tenyerével utasítva el a második pohárra való invitálást, aztán visszatért a bográcshoz. Sót és borsot hintett a lobogó levesbe. Péter zavartan vette tudomásul, hogy apja nem tud mit kezdeni azzal az élménnyel, ami neki örömet okoz. Téblábolt az asztal és a tűz körül, időnként felemelte a poharat, láthatóan idegen volt tőle a vendéglátás, a keresztapja és a keresztanyja közelsége. Anyja másként viselkedett, könnyedén, oldottan beszélt, a közösen megélt zárdabeli emlékek felszabadították érzelmeit.

Délután két órára elkészült a halászlé. A tetején úszó vörös karikák vastagon festették meg a tányér szélét, a patkó formájú haldarabok fehér omlós húsa hívogatón lebegett a lé közepén. Péter lassan, óvatosan evett, évekkel ezelőtt megakadt egy szálka a torkán, akkor azt mondta, nem eszik több halászlevet, de most nem tudott ellenállni a kísértésnek. Apja ismételten bort töltött, és koccintásra emelte poharát. Pétert furdalta a kíváncsiság, ebéd közben megkérdezte: – Miért keresztanyám játszotta a János vitézt, nem akadt fiú erre a szerepre? – Nem, nem akadt, a kaposvári zárda leányiskola volt, apácák tanítottak.
Itt édesanyja egy harmadik zárdatársukról kezdett el beszélni, akit nemrég baleset ért, és tolószékbe kényszerült. Árpi bá teljesen felengedett, elégedetten nyugtázta, hogy hallevese osztatlan sikert aratott, s míg az asszonyok ifjúságuk emlékeit idézték, ő egy viccet mesélt Jánosnak. – A paraszt elmegy a komájához, és azt mondja neki. – Itt van a lovam, tudom, hogy megvennéd, hát eladom neked.

Olcsón megszámítom. A koma örült a nem várt alkalomnak, összegyűjtötte minden pénzét, és megvette a lovat, amire valóban nagy szüksége volt. Az első útja során a ló bevitte a szekeret az árokba. Akkor látja, hogy a ló vak. Megy vissza a komájához, és azt mondja neki. – Becsaptál engem, ez a ló nem lát semmit, ez egy vak ló. Erre azt mondja a komája, ez a ló nem vak, csak vakmerő.

Péter az apjára nézett, akiről tudta, hogy nem szereti a vicceket. Szerinte akkor mondanak az emberek vicceket, ha már nincs közös témájuk, közölnivalójuk. A vicc, szokta mondani, elejét veszi a jó beszélgetésnek, ha már az egyáltalán kialakulna. Apja alapjában véve nem volt társasági ember. Péter szorongva ült mellette, mert kis idő múlva egy újabb vicc követte az előzőt. Édesanyja észrevette apja kínlódását, a kényszeredett és erőltetett nevetést, ezért azt javasolta, hogy menjenek le fürödni. Ám Árpi bá elütötte az ötletet azzal, hogy ebbe a hőségbe nem megy fürödni, ő beszélgetni jött, különben is olyan jól megérti magát Jánossal. – Akkor mi megnézzük Jancsival a levendulást a nyárfák alatt.
Péter az apjával maradt, és szemtanúja volt annak a gyötrelemnek, melyet János élt át az alatt a másfél óra alatt, amíg az asszonyok egy-egy csokor fakókék levendulával a kezükben visszatértek.

Gyönyörű volt a félsziget a késő délutánban, az út menti jegenyék levelein megcsillant a fény, tükröződött foltnyi felületükön, lecsurgott, végigáramlott egészen a törzsükig. Tövükben a nádak hajlongva bókoltak, buzogányos fejük ezüstös barnán sötétlett, beljebb, a zsombékok mentén harsány kék tócsák ékelődtek a tájba. Legszívesebben ebben a látványban merült volna el János, mely mindig megindította, valahányszor ránézett, megunhatatlan csodának tartotta, és most attól kínlódott, hogy nem feledkezhetett bele, mint máskor. Fellélegzett, amikor Árpi bá, otthagyva az asztalt, csomagtartójából előhalászta a sátorponyvát. A ház mögötti árnyékos lapos részt találta alkalmasnak a sátorverésre, hol még ezekben a forró napokban is sűrűn nőtt a fű, s nekilátott Péter segítségével a ponyvaállításnak. Délután hat óra volt, a nap még bőven ontotta melegét, de már nem tűzött annyira, mint korábban, ilyenkor ízlett legjobban a Balaton vize, ez az időpont volt legalkalmasabb a fürdésre. De a vendégek nem éreztek kísértést a félórányi út megtételére, le a partra, ahogy elzárkóztak attól is, hogy alkonyatkor begyalogoljanak a faluba. Így hát maradtak továbbra is a kopár fennsíkon, ültek szemben egymással a fogyó bor mellett, Jancsi és Panni a kimeríthetetlen múlt igézetében, János egyre elkomorultabban Árpi orvosi témájú vicceinek hallgatásában. Egy idő után János arra hivatkozva, hogy valami változást érez a gyomrában, hányingerre panaszkodott, felállt az asztal mellől, és a telek sarkában lévő árnyékszékhez sietett. Hallani lehetett kínos erőlködését, ahogy az ebéd tartalmától próbál megszabadulni. Sokáig küszködött, hullámokban jött rá az inger, krákogó hangokat bocsátott ki magából.

Az asztalnál ülők elcsöndesedtek. Panni otthagyta a padot, és elindult az árnyékszék felé, de addigra János is kibújt a vécé deszkaajtaján. – Mi történt, sóhajts nagyokat! – adta ki utasításait az orvosfeleség.
– Csak nem a halászlé? – kérdezte bizonytalanul. – Á, az nem lehet, inkább az ital meg a meleg! – állította fel a diagnózist Árpi bá. – Gyere, hadd nézzelek meg!
János szédelegve közeledett, óriási változáson esett át, leírhatatlanul rosszul festett. Tétova, elnézést kérő mozdulatot tett az asztal irányába, le kellett feküdnie, hogy az újabb rosszullétet elkerülje. Panni a kisház szobájába kísérte, ágyra segítette, és pokrócot terített rá. Péter riadt tekintete találkozott az apjáéval, aki darabig őt figyelte, aztán lezárta duzzadt szemhéjait, és mély egyenletes horkolásba fogott. – Nem tudom, mi történt vele, sosem fordult még ez elő – ült vissza a padra édesanyja.

Észrevétlenül szállt rájuk az este. Hogy a házigazda odabent feküdt, a hangulat érzékelhetően alább srófolódott. Az asztalra petróleumlámpa került, éjjeli lepkék röpdöstek fölötte, szinte érintve szárnyukkal a búra peremét. – Nem szokott halat enni, egészen kivételes eset volt a mai – értetlenkedett Panni, aztán attól tartva, hogy a vendégek sértésnek vehetik, ha a baj okát a hallevesben jelöli meg, gyorsan hozzátette:– Olyan finom volt, a hal biztosan nem lehetett.

Ekkor megroppant odabenn az ágy János teste alatt, s a szúnyoghálón keresztül jól érthetően kihallatszott a hangja. Félálomban lehetett, máskülönben semmi nem magyarázza azt az illemmel összeegyezhetetlen, született tapintatával merőben ellentétes szörnyű mondatot. Talán még meg lehetett volna menteni a helyzetet, kevés eséllyel ráfogni a mámor öntudatlan megnyilvánulására, az alkoholos befolyásoltság oly gyakori kiszólására, de a mondat még egyszer, újra elhangzott, ezúttal erősebben, öblösen, teret kérve magának: – Az Isten szerelmére, mikor mentek már el?

A kérdés így, megismételve még harsányabban hatott, szó sem lehetett semmi félreértésről, mindenkihez külön eljutott, tisztán, visszavonhatatlanul. Némán, megrendülten ültek a petróleumlámpa bóbiskoló fényében. Péter ujjait az asztal deszkájába vájta, és azt kívánta, nyíljék meg a föld alatta, zuhanjon bele a gödörbe, lehetőleg minél mélyebbre, hogy ne is tudjon kikapaszkodni belőle. Marta a szégyen, hányni tudott volna, mint az apja, egészen megsemmisült. Innentől kezdve nem emlékezett semmire. Nem tudta, hogy került az ágyba, azt sem, mikor aludt el, és mi történt közben odakint. A szemhéjain túli valóságból nem érzékelt semmit, álomtalanul aludt. Reggel felé hallott valami szöszmötölést, suttogó hangokat, de visszaerőltette magát az alvás sáncai mögé, és ez az ájulásos alvás elkísérte késő délelőttig. Akkor felkelt, és kilépett a forró teraszra. Anyja arcával találkozott először a tekintete, aki kisírt szemmel ült a terasz szélén, és a semmibe bámult. Apja a padon a villanyrezsót szerelte, melynek elromlott a kapcsolója, és úgy gondolta, hogy egy otthonról hozott alkatrész cseréjével meg tudja javítani. A ház mögötti részen a lelapított fű árulkodott arról, hogy itt sátor állt még ma reggel. A földig lekoptatott keréknyomok azt is megmutatták, hol hagyta el a kocsi a telket. Leballagott a telek sarkáig, a földút széléig, honnan jól belátta az országút két ívét, az út végén az égre rajzolódó két templomtornyot, és egykedvűen nézte a tovasurranó autókat.

Ugyan, hova mennek ilyen céltalanul?

/Grafika: Tóth Tamás/