„Szép, tömör tájversek, pasztellszerű, mégis szuggesztív képekkel, amelyek mindannyiunknak ismerős érzeteket keltenek életre.”
A vihar nyomában
Angyalok szedik a morzsát,
az égbolt szinte leszakadt,
s a kerti fák, bár lombosak,
zöld fejüket mélyen lehajtják.
Szürke palaszárnyú gerlék
a fénybe tartják fejüket.
Felhőpaplan terül szelíden
a kertlakók feje fölé.
Görcsök szórt fényben
Beállsz a sínek közé, nem indulsz,
várod a párhuzamosok iramodását, roppanását.
A hajnalfény árnyközein
még átcsordul az éjszaka,
s a füstben pácolódó talpfák
kifényesedett görcsei
éles kövekre harmatoznak.
A nőket eléggé jól ismerő férfiak hosszan tudnak mesélni arról, hogy a hölgyek, akikkel életük során dolguk volt, milyen nagy arányban vallják magukat boszorkánynak. Erre ők maguk – hallgatóságukkal együtt – csak mosolyogva legyinteni szoktak.
Emléktáblát helyeztek el Marsall László (1933–2013) Kossuth-díjas költő, akadémikus egykori lakóhelyén, Budapesten, a XII. kerületi Schwartzer Ferenc utca 4. számú házon, szeptember 10-én. Ám a szerző írása mélyebb és több, mint puszta tudósítás.
Szimfonikus költeményeket ihlető festmények, megzenésített versek, szoborba merevített történetek mintájára a közelmúltról mesélő fotókból nyert ihletet az író-újságíró Gazsó L. Ferenc, akinek kétperces tárcanovella-füzéréből felsejlik a zaklatott magyar XX. század.