„Szép, tömör tájversek, pasztellszerű, mégis szuggesztív képekkel, amelyek mindannyiunknak ismerős érzeteket keltenek életre.”
A vihar nyomában
Angyalok szedik a morzsát,
az égbolt szinte leszakadt,
s a kerti fák, bár lombosak,
zöld fejüket mélyen lehajtják.
Szürke palaszárnyú gerlék
a fénybe tartják fejüket.
Felhőpaplan terül szelíden
a kertlakók feje fölé.
Görcsök szórt fényben
Beállsz a sínek közé, nem indulsz,
várod a párhuzamosok iramodását, roppanását.
A hajnalfény árnyközein
még átcsordul az éjszaka,
s a füstben pácolódó talpfák
kifényesedett görcsei
éles kövekre harmatoznak.
Én már találkoztam a karácsonyi Angyallal. Hétköznapi körülmények között, teljesen váratlanul. Egy megbeszélésre kellett mennem, és szokás szerint öt perccel elkésve érkeztem, így sietségemben minden körültekintés nélkül beálltam a bejárathoz legközelebb eső parkolóhelyre.
„Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne.” Ez az egész belső horizontunkat átölelő, és talán meglepő mondat Ottlik Gézától származik, sajnálatosan ritkán említett modern klasszikusunktól, aki a kommunizmus árnyékában, a margón élte le alkotó élete javát.
Gáspár Ferenc legújabb kötete, a Fekete pálya – mely novellákat és egy kisregényt is tartalmaz – idén ősszel jelent meg. Erről és témái sokszínűségéről kérdeztük az írót.