Igazából csak egy kicsinyke tájdarabka az, ami a vásznamra kerülne. Ennyi az „enyém”: egy apró partszakasz, ahová májustól szeptemberig kijárok, s amelyről októbertől májusig álmodom.
Pedig a külső szemlélő számára talán vannak varázslatosabb és érdekesebb helyek is a tó északi és déli partján. Nem tagadom, sok szép tája az én szívemnek is kedves. Hiszen szeretem a paloznaki dombokat, és az onnan elém táruló látványt. Szeretek felkaptatni a Badacsonyra, ürmöst inni Szegedy Rózánál, és még feljebb kapaszkodni a kilátóhoz. Szeretem Füred patinás reformkori hangulatát, a sétányt és rajta valakinek a lábnyomát, aki már nincs köztünk. Szeretem a sajkodi öblöt az erdei úttal. Menedék az annak, aki a visszhangját vesztett, levendulás bazárrá lett Tihany-
ból szökni akar valami valódi felé. Szeretem a bélatelepi szakaszt, ahol annyit sétáltam az alkonyatban a part mellett, míg a szemközti hegyek közt bújócskázott a nap, és észrevétlenül kúsztak fel az égre az első csillagok. Szeretem Almádit, ahol gyermekként először pillantottam meg ezt a csodálatos nagy vizet, s ahová egy szép felnőttkori barátság révén vissza-
visszajárhattam még sok éven át. Igen, ez a hely talán az egyetlen a tó körül, ahol nem kívülálló nyaraló, hanem igazi vendég lehettem. Olyan, aki már szinte maga is elhitte, akárcsak a háziak, hogy e nem mindennapi látvány természetes, s hogy a mindennapok része.
Mégsem tudok az egészről írni, mert az egészet nem ismerem. Sőt, a fent felvillantott képek is inkább csak hangulatok, múltbéli darabok, emlékképek bennem, amelyekhez az idő is hozzáfestette a maga színeit.
Mégis, mi az „enyém” itt, ami arra a bizonyos vászonra kívánkozik? Az északi part keleti csücskében terül el egy aprócska plázs, s annak a végében van az én törölköző méretű törzshelyem. Olyan rész ez, ahol a legforróbb napokon is szinte maga lehet az ember. Nem szól hangos zene, és messze elkerülik a tóra szórakozó- vagy lángossütő helyként tekintő nyaralótársaim. A nyugalom szigete ez, ahová a fővárostól alig egy óra alatt elvisz a vonat, ahol kisimíthatom fáradt idegeimet, és ahol eggyé válhatok azzal a zöldeskék csodával, amit egyszerűen csak Balatonnak hívunk.
Szeretem, mert egy bizonyos szögből olyan innen a víz, mintha tenger volna, s fönt a magasparton, ahonnan egy erdei ösvény visz le ide, úgyis szoktam megállni, mint egy kapitány, aki épp felfedezőútra indul. Itt úszni is csalogató gyönyörűség. És természetes, hogy a piros bójákon túl kezdődik a valódi szabadság. Igaz, érintetlen természetről badarság volna beszélni. Már rég nem édenkert ez, de még nem is turisztikai célpont. Ez az én napfényes, gyönyörű búvóhelyem.
