Gyertyalángban pislákoló keddek hordaléka. Olyan a szó, akár a guruló gyöngy. Nyakból kitépett ékszer, fehér harmatcseppek vándorlása hófehér melleken, szivárgása combtőben, pergő kesergés erezett lábfejen. Olyan a szó, akár az éles kard, keresi a rést, behatolást a kopott tegnapon, fénytelen mondatokban a pillanatnyi reményt, csiszatolja a rendet a rendetlenségben, lehasítja máról a holnapot. Olyan a szó, akár a simogatás a magányos csendben, feszes hálókban a fesztelenség, kenyérben a kovász. Olyan a szó, amit szólni kell akkor is, ha fojtogatnak, ha karanténba kényszerít a vírusvilág. Négy gyertyaláng egyenként ébresztve, bezárva a csendbe, elcsépelt közhelyek fogságában, szemétre dobva. Olyan a szó, ami gyűrött kezekről mesél, erek közé szövi a láthatatlan erőt, berepedezett körmök feketéjében ver tanyát. Nagyanyám kontyán ül, csak néz és kacag, ha elszáll felette egy eltévedt angyal.
Gyertyalángban pislákoló szerdák hordaléka. Semmit nem tudok rólad – csak nézem, ahogy anyád verítékben úszva világra hoz. Semmit nem tudok rólad – keresem bőröd alatt a húst, vérben a vigasztalást, ereidben kapálózom, megfulladok, ha nem nyúlsz utánam. Semmit nem tudok rólad – galambok búgnak, s te földre teríted önmagad egy pocsolya felett, én átsétálok a túlpartra, zsebemben egy gombostűnyi reménnyel. Semmit nem tudok rólad – kalapod karimájára ülök, ha billeg, megpörgetem, és addig forgok, amíg kifordul sarkaiból ez a bolond világ. A szomszéd utca sarkán önmagunkra várunk, jól megbámulunk mindenkit, akin sárga kabát van, aztán megfogod a kezem és elénekeljük együtt azt a dalt. Kosarat fonunk lecsupaszodott fák ágából, beleültetjük a holdat, s addig ringatjuk, amíg elalszik. Aztán lekapcsoljuk a lámpákat, becsukjuk a szemünk, így lesz most és mindörökké.
Gyertyalángban pislákoló csütörtökök hordaléka. Istent keresem mindenben, fehérre mázolt tornácok repedező gerendáiban, feslett abroszban a százéves asztalon, kredencen felejtett családi fotóban. Istent keresem mindenben, mióta apám itt hagyott, mióta felrepedt bőröm alól szivárog a múlt, tenyeremből kifutnak a ráncok és mióta te is másra vársz. Istent keresem minden félrerúgott kőben, letaposott fűszálban, a Balaton kékjében. Állj meg egy percre! Hadd találjon rád az Isten, hadd tegyen fejedre koszorút, hadd fogjon kézen – keljetek át a hídon, mire lemegy a Nap!
Gyertyalángban pislákoló péntekek hordaléka. Lassan itt a karácsony, olyan lesz, mint tavaly, csak teljesen más. Anyámmal a kanapén ülünk, fájó térdére panaszkodik, én nézem a haját. Arcára írt üzenetek ezernyi ráncból, tanult boldogság, örökölt bánat. Lassan itt a karácsony, kikészítem a fényfüzért, kiteregetem az angyalhajat, és hagyom, hogy megölelj. Anyám lepihen, és azt mondja, neki semmi nem kell, legfeljebb valami apróság. Két nap a világ, virágok bomlanak a hóesésben, kertet kerítek köréd, paplan alá fektetlek, bemutatlak a Jóistennek, ha eljön az idő. Lassan itt a karácsony, de addig várunk, türelmet tanulunk, féllábon állást, számoljuk az üvegből kicsepegtetett cseppeket. Szaporán áramlik ereimben a vér, koldusok adják-veszik a szót, alkudnak mindenre, ami hiánycikk. Lassan itt a karácsony.
Gyertyalángban pislákoló szombatok hordaléka. Megszámolom ujjaim, bámulom, ahogy szemem alatt ráncok ülnek mély barázdákban. Homlokomra térképet rajzolt a múlt idő, bepettyezett minden szerelmes napot és éjszakát. Számolom a lépéseim, ahogy átkelek a zebrán, szívverésem, amikor hozzámérsz. Portalan utakon menetelek szüntelen, egyik láb a másik után, titiket és tákat lépek. Számolom a hangokat, ahogy kiszaladnak a számból, koppannak az aszfalton és feloldódnak a zajban. Egyesülnek, ölelésben keresik a mámort, keringőznek és meghalnak, mert ez a hangok sorsa. Sírni sincs idejük, mind eltűnnek, majd újak születnek, s így megy ez addig, amíg szólni tudok. Számolom az éveket, hogy meddig tart még a létezés, egy pad vájataiba préselem titkaim.
Gyertyalángban pislákoló vasárnapok hordaléka. Gyertyát gyújtok. Tánc indul a falon, kecses, karcsú emlékek hajolnak egymásra. Hegedül minden perc, amikor velem vagy. Létrát támasztunk egy elszabadult felhőhöz, és felmászunk rá. Lefelé bámulunk, a Földre, és azt mondjuk, ilyen szépen még sosem ragyogott a világ. Sorra gyúlnak a karácsonyi gyertyák, néhol megtért lelkek világítanak, de fentről minden olyan egyforma. Foltokban hámlik a bánat a mindenségről, gyógyul a lélek. Várakozunk, én is várok rá, amíg be nem sötétedik. Most minden fekete, csak egy kis lyukon keresztül szivárog a fény. Közelebb lépek – apadó kútban sötét árnyékok szerelmeskednek. A résen túl látom, ahogy gyertyalángban unatkozol, lábad lógatod egy vitorlázó falevélen.
