Mikor posztoltam a Dammamban, Szaúd-Arábiában készült fotókat, többen elszörnyedtek. Szaúd-Arábia az egyik legzártabb ország, turistákat csak néhány éve engednek be. Nevezetes olajiparáról, a dúsgazdag sejkekről, a talpig feketébe burkolt nőkről, a halálbüntetésről, az iszlám saría kíméletlen betartásáról. Hogy kerültetek oda? Nem féltetek? – kérdezték ismerőseim.

A dolog a jegyvásárlással kezdődött. Bangkokba készültünk. Az egyik jegy jelentősen olcsóbb volt a többinél. Hosszasan vitatjuk, vajon kamu cég-e. Rákeresünk, nem. Akkor miért kerül ennyivel kevesebbe? Mert a végcélig kétszer át kell szállni. Dammamban, Szaúd-Arábiában és Maszkatban, Ománban. Dammámban tizennégy órát kell várni. Hát azért olcsóbb. Nem baj, mondjuk, és már vesszük is a jegyet. Tizennégy óra nem a világ. Majd nézelődünk a reptéri dutyfree-boltokban.

Az iparváros Dammam sivár is tud lenni

 

Landolunk. Sima fehérség. Hó! Az nem lehet. Homok. Akkor realizálom, hova kerültünk. Kiszállunk, beállunk a sorba turistavízumért. Merthogy az is kell, ha az illető átlépi a tizenkét órás határt. Mi pedig ugye két órával túllépjük. A vízum átszámítva közel ötvenezer forint. Márpedig ha vízumunk van, csak azért is körülnézünk az országban!

A reptéren ránk tapadnak a taxis hiénák. Többórás városnézést kínálnak. Nem kell, csak tegyenek ki a városközpontban. A taxisok egymásra licitálnak.

Itt lehet, szokás alkudni.

Suhanunk át a városon, sötét van, szennyvízszag. A kocsik nem olyan jók, mint amiket Szaúdiba képzelne az ember. Kérjük, hogy a tengernél tegyenek ki, de nem ott tesznek. Felajánlják, hogy hajnal négykor visszajönnek értünk, de nekünk több idő kell. Majd megoldjuk másképp.

Sétálunk. A feeling kicsit mint Egyiptomban, tipikus arab város. Megyünk, két magyar lány a szaúdi éjszakában. Beülünk egy gyorsétterembe, eszünk, majd a mellette levő ízléses kis teázó teraszán kóstolunk meg egy különlegességet. Erős a tea, felébreszt. Szemben velünk helyi család iszogat. Szolidan, jókedvűen beszélgetnek. Apa, anya, két kisgyerek. Fény derül a rejtélyre, hogy hogyan esznek a nők burkában. Mily meglepő, addig felemelik, alá dugják a falatot, jelen esetben a szívószálat.

Az éttermekben és a legtöbb fizikai munkakörben vendégmunkások dolgoznak, főleg indiaiak. Őket lenézik. Hogy tekintenek a turistákra? Ha egy szóval kellene jellemezni a szaúdiakat, a „méltóságteljes” lenne az. Levegőnek nézik az embert, de nem rossz értelemben. Hanem csak tárgyilagosan és udvariasan kezelik, nem mutatnak különösebb érdeklődést, sem érzelmi reakciókat.

A férfiak ruhája hófehér, mosószerreklámba illően vakító, tiszta. Piros-fehér kockás fejkendőjüket büszkén dobálják, igazgatják.

Nem hittem volna, hogy valaha hajnali kettőkor egy mecsetnél szelfizek fejemre húzott fekete kapucniban, nyakamban repülős nyakpárnával. Olyan az egész, mint egy lap valami mesekönyvből. És a mese folytatódik...

Nem nyugszunk, nekünk a tenger kell, egy taxi fillérekért, egy-két perc alatt odavisz. Perzsa-öböl, Corniche Beach, Dammam nevezetes parti sétánya. Szinte üres, csak néhányan afterpartyznak a távolban. A sétányt égig érő pálmák szegélyezik. Az öböl valami megmagyarázhatatlan ősi erőt sugároz, vízi csaták és régi halászok szelleme kísért itt. Dammam egyszerű kis halászfaluból lett olajnagyhatalom. Itt tört fel először az olaj, ami mindent megváltoztatott.

A parton macskák, és a ritkán felbukkanó emberek mind simogatják őket, játszanak velük.

A kóbor macskák itt jól tápláltak, fényes szőrűek, bújósak.

A közel-keleti macskaimádat alól Szaúdi sem kivétel

 

Telnek az órák, de itt mintha nem telne az idő. Mókás kinézetű, hosszú kaftános bolond motyog magában, és ásványvizet akar eladni nekünk. Aztán jó darabig egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Várjuk a napfelkeltét, de mintha sosem jönne el. Sétálunk, egy fehér mecset rózsaszín fényben úszik, mintha itt semmi nem lenne valóságos.

Betört üvegű kirakatok, félkész házak és luxusszállodák mellett sétálunk, percenként akar felvenni egy taxis.

Majd mégis eljön a hajnal, megszólal az ének, a mai első ima. Egyszerre minden irányból hallatszik a kántálás. Félelmetes és lenyűgöző. Most az egész testünkben lúdbőrözik, hova kerültünk, itt a hit az úr, Allah az egy Isten.

Dideregve várjuk, hogy kinyisson a McDonald's, jólesne egy napindító forró tejeskávé. De erre is várni kell. A sétányon különös fekete lepke suhan,

talán egy burkás nő menekül valaki elől?

Nem! Fut, fején fülhallgatóval. Nevetve, táncos lépésekkel libeg fel-le a sétányon. Más reggeli futók is megjelennek, majd egy egész csapat, kezükben pomponos végű macskajátékkal. Szürrealitás a köbön.

 
A reggelivel már sietnünk kell, hét óra, tizenegykor indul a gépünk. A kávé leégeti a nyelvünket. Megyünk a főút mellett, de most bezzeg egy taxit se látunk. A benzinkutas mutogat, hogy közel van egy taxiállomás. Amerre mutat, ott nincs semmi ilyesmi, bandukolunk tovább. Majd már szinte ügetünk, mert vészesen fogy az időnk. Egy helyi házaspár nagyon kedvesen, önzetlenül eljuttat a buszpályaudvarra. Itt sem találjuk egykönnyen a reptéri buszt. Kérdés, mikor indul, és mennyi idő alatt ér oda. Csúcsforgalomban. A jegyárus nyugtatgat, hogy odaérünk. De a reptéri ellenőrzésekhez, becsekkoláshoz is idő kell, nem kevés. Mikor a váróterembe érünk, egy ott ülő férfi átmegy a másik terembe. Úgy látszik, nem lehet egy légtérben idegen nőkkel. Húsz perc múlva a buszon ülünk, innen úgy tűnik, a város teli van taxival, és mind gyorsabb nálunk.
 
Szerencsére a reptéri kötelezőségeken viszonylag hamar és problémamentesen túlesünk. Huhh.

Egy éjszaka az Ezeregyből. Talán igaz sem volt. De a mese itt még nem ér véget, repülünk, Ománon át Thaiföldre.