A most megjelent könyve az elmúlt tizenöt év verstermését tartalmazza. Mi alapján döntötte el, mely versek kerüljenek a kötetbe?

Elevenbe vágó kérdés, mivel épp a szerkesztési elvek miatt tolódott sokáig az új kötet megszületése. Korábbi könyvem tematikájára építve igyekeztem kötetté szervezni a meglévő szövegeimet, mígnem hosszas vívódás után elengedtem korábbi közéleti verseimet, mert csak az előző évek mindinkább gyökereimhez forduló versvilága adott ki kerek egész ívet. Így javarészt személyes írásokat soroltam be, amelyek bár konkrét alakokról, élményekről vallanak, ugyanakkor alkalmasak lehetnek másoknak is végiggondolni tapasztalatokat, tanulságokat.

Formaverseket ír. Mit adnak a formák egy szabadvershez képest? Miért éppen kötött formákban ír?

Weöres Sándor után mit is lehet hozzáfűzni a vers születéséhez? Hol egy kép, hol egy hasonlat, hol egy összecsengés bukkan elő, sokszor szabályozatlanul. De talán a magyar nyelvben rejlik a titok, nehéz, magányos, de gazdag, és ritmusra, játékra annyira alkalmas anyanyelvünkben. S nyilván adottság is:

már gyerekkoromtól ráéreztem az azonos hangalakokra,

társaságban máig sokat szórakozunk meglévő versek, dalok soraira improvizálva. Nem véletlen – amennyire rálátok a világirodalomra –, hogy ma már szinte csak a magyar költészet használ rímet. Talán ebben áll a varázsa, hogy mi megengedhetjük magunknak.

Mi a kedvenc versformája – ha van ilyen –, és miért?

Mindig a legutolsó könyv, legutolsó vers a legkedvesebb – s nyilván a legutóbb használt forma is. Mikor szonett, mikor hagyományos keresztrímek, mikor kétsoros, párrímes strófák – de ezzel megint a versszületés misztikumánál járunk. Ha pedig valamiért másképp kezdenek el összeállni a csírázó részletek, akkor

meg kell ragadni a szabálytalanságot is:

így kelt életre a „fegyelmezett” költemények mellett több rapszodikusan itt-ott rímelgető, formátlan hosszúvers és szabadon ömlő, kordában alig tartható szabadvers is. De a formák, szabályok másik végleteként akad egy hexameterekben írt óda is – és ez megint a nyelvünk csodája, amely még a 21. században is képes antik mintákat átültetni.

Viszonylag ritkán megszólaló költőink közé tartozik. Mi inspirálja írásra?

Mi nem? Minden a költészet alapanyaga – nem mindig az engem körülvevő világ hibája, hogy nem írok eleget. Csak sokszor várok soha meg nem valósuló, ideális helyzetekre, ahol és amikor csakis verset lehet írni; sok a műgond is, a hosszas utómunkák, a soká elengedett szövegek. Közben előre rostálok, mert amit vagy ahogy írnék, azon már túl vagyok – bár amúgy is kezdek azzá a költővé válni, aki mindig ugyanazt a verset írja. Hacsak nem voltam mindig is az. Nehéz ezt az ellentmondást feloldani, ezért is áll félkészen vagy gondolatvázlatként jó pár, sorsára váró versötlet.

Milyen témákkal találkozhatunk az új kötetben?

Sokfelé fut ez az ötvenöt vers, mire rezignáción és megpróbáltatásokon át eljutunk mindennapi egyensúlyi helyzeteink, idilljeink megtalálásáig, a magunkkal hozott minták megtartó erejéig. Múltunk, eredetünk, családi ágbogaink, veszteségeink, a hagyományainkhoz kötődő alapállás, az idő múlása, a „honnan hová” kérdései szerepelnek öt ciklusban, itt-ott egymásba érő tematikával. Édesapám elvesztése terelte belsőbb tájaimra mondandómat, így primer gyászversekkel és a feldolgozás időszakával kezdődik a könyv, majd a sötét tónusról, bár mások elvesztését is számba veszem, a hangsúly átkerül az éltető személyes példákra.

A kötődésekből, tradíciókból építkező létértelmezés és hitvallások versei már kitekintőbbek,

inkább közösségi jellegűek: a privát szférából indulva, felvidéki és kárpátaljai őseim révén, maradékországba kényszerülésükkel a Trianon-centenáriumig jutunk. A gyorsan múló idő kérdése még inkább felerősödik a „futballegóriákban”, ahol a legjobban használhattam kezdetektől velem élő szurkolói énemet, a fociból eredő benyomásokat, jelképeket. A záróciklus igyekszik betetőzni az idillteremtés szándékát, s a múlékonysággal, a fájdalmak, elmúlások átélésével együtt is megőrizhetőnek rajzolni a meglelt boldog momentumokat, koherensnek ábrázolni az impulzusok kontrasztjait.

Luzsicza István rendkívül fontosnak tartja a hagyományokat, úgy költészetében, mint magánéletében
Fotó: A költő archívumából

 

Családjával Fóton él. Mennyiben befolyásolja egy költő pályafutását, ha nem Budapesten, hanem vidéken lakik?

Budapest egy ellentmondásos alapvetés, déjà vu hely, ismerős idegenség. A közvetlen agglomerációban élek, a fővárosba könnyű eljutni átvitt értelemben is, ide vezet minden út, csak lakni nem tudnék ott sosem. S lévén a munkám sem köt a városhoz, hát

megtanultam kezelni személyes távolléteimet is.

Mivel pedig mindig fóti voltam, azon belül is kisalagi, így nincs viszonyítási alapom, mi lett volna, ha eleve pestiként indulok. Viszont meglepődve fedeztem fel, hogy témáim természetes kulisszájaként a lakóhelyem hozott egy nem szándékolt lokálpatrióta szálat is a kötetbe, s ezt egyáltalán nem bánom.

Közgazdaságin érettségizett, jelenleg bírósági tisztviselőként dolgozik. A költészettől nagyon eltérő világ. Hogyan fér meg mindez egymás mellett?

Pályám kezdete óta foglalkoztat ez a kettősség, az ellentétek egymás mellett létezése, a pódiumról hazavonuló artista, hogy első kötetemre utaljak vissza. Konkrét végzettségem és mindennapi munkám az élet praktikumának hozadéka: diákként, kiforratlan személyiségként fogalmam se volt, mit szeretnék, a családom terelgetett erre-arra.

A könyvek iránti szeretetem, humán érdeklődésem nyilvánvaló volt, de hogy ebből meg lehetne élni, eszembe se jutott.

Be is bizonyosodott, hogy nem véletlenül. Aztán mire feleszméltem, már beléptem első, majd következő munkahelyeim ajtaján, s azóta se tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Ami persze nem segít hozzá öndefiníciós válaszaim megtalálásához. Néha voltak kitörési kísérleteim tanulmányok és hivatás terén is, de inkább kevesebb, mint több sikerrel, hát megmaradt a magam rögvalósága, s ez néha a költészetben is termékenyítőleg hat. Annyira pedig vagyok társasági és közösségi ember, hogy ne legyek folyamatosan frusztrált, ne lógjak ki sehol a sorból nagyon. Bár máskor meg igen, mindenhonnan. Akár az irodalomból is.

Hogy látja, online, egyre türelmetlenebb világunkban milyen szerepe van a költészetnek?

Nem vagyok pesszimistább az indokoltnál. A kortárs költészet sosem volt tömegcikk, de szubkultúraként, belterjes hajlamaival is minden időben megtalálta a közönségét. Költőceleb volt Petőfi és Ady, vagy a szabadszállási követválasztás bukott jelöltje meg az alig pár száz példányos Nyugat szerzője?

Ki tudja, az utókor a mából is mit vezet majd le,

aranykorelméletet vagy az egymásnak írók, a szakmának szakmázók időszakát. Versekre viszont van igény, épp a közösségi médiában és műkedvelő oldalakon látszik, még ha ez el is megy az általános iskolai klasszikusok, rosszabb esetben a bölcselkedő giccsek felé. De a tömegízlés ettől tömegízlés. S hogy ezen hogyan változtathatna oktatás, bármiféle népnevelés, akár könyvkiadás, terjesztés és marketing, már túl messzire vezető kérdés.

Végül a szokásos kérdés: mi foglalkoztatja, min dolgozik mostanság?

Egyelőre néha jön egy-egy vers, aminek nincs még helye a nagy egészben. Lehet, utórezgése a lezárt anyagnak, lehet, már része valami újnak. De el tudom képzelni, hogy összeérnek a témáim, és őseim tapasztalásai, világról vallott, egymástól elütő nézetei fordítanak újra a társadalmi versekhez, a távolabbi közelmúltból értelmezve a jelent.

Konkrét formát még nem öltött, régről dédelgetett ötletem egy memoártárca-sorozat,

lírai, de szórakoztató hangvétellel, kicsit el is távolítva magamtól, talán egy alteregó beiktatásával, de tervezgetem, hogy gyarapodó írói nagyinterjúimat, könyvrecenzióimat, kisesszéimet is kötetbe rendezem. Ám igazából most a régóta várt könyvem fogadtatása foglalkoztat – ha lesz olyanja –, hiszen egy emberöltő telt el az előzménye óta. Hátha ettől felpörög az életművem, mert olyan sokszor tizennyolc évem nincs már rá.

 

Luzsicza István: Ágain megtart, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2024, 116 oldal