Mindketten színészek és írnak is. A társművészetek az Önök esetében segítik egymást, összművészetet alkotva egybefonódnak, vagy egymás mellett, egymástól függetlenül léteznek?

Lázár Balázs: Szimbiózisban léteznek, az én esetemben a költészet és a színház nagyjából együtt indult kamaszkoromban – amit nem tudtam eljátszani, azt megírtam, amit nem írtam meg, azt eljátszottam. Második verseskötetem, a Nézd, Lear Papa jó példa erre a szimbiózisra. A Vígszínházban próbáltuk a Lear királyt, én pedig a Lear király bohóca szemszögéből építettem fel egy költői univerzumot. Nálunk még a zene is beépül ebbe, hiszen Mariann hegedül.

Tallián Mariann: Már gyerekkoromban is reneszánsz ember szerettem volna lenni, olyan művelt alkotó, aki sokoldalú, és több művészeti ágban dolgozik. Ezt az utat lassan be is járom. Hegedűművésznek indultam, közben felvettek a Színművészeti Egyetemre, a versszínház, amit Balázzsal csinálunk pedig a színészet és az irodalom határán helyezkedik el. Gyerek- és ifjúsági irodalmat kezdtem írni, amiből eddig hét kötet született. Érdekel a szobrászat és a képzőművészet is, most pedig pedagógiát tanulok, művésztanárként munkámban egyesíthetek minden művészetet.

Házaspárként inspirálják egymást? Egyáltalán miben különbözik egy művészházaspár élete egy más szakmában dolgozó párétól?

T. M.: Nálunk itthon zajlik a munka. Nappalink a mindenkori próbaterem, a szerkesztés, dramaturgia, a kreatív alkotómunka minden része itt történik. Nem tudom megítélni, ez jó-e vagy rossz, házaspárként mi ebbe nőttünk bele. Felkelünk, és már a kávézás közben elkezdünk ötletelni. Az alkotómunkába lassan a gyerekeink is becsatlakoznak, tényleg az anyatejjel szívták magukba a zenét, a verseket, a színházat.

Piros ruhában, szerelemben
Fotó: Somfai Sándor

L. B.: Amikor íróként, költőként működünk itthon, külön-külön zugokba húzódunk, meg kell teremteni a saját intim terünket. A versszínház szempontjából nem lehet elválasztani a magánéletet a szakmaiságtól, ami egyszerre könnyíti és nehezíti is a munkát.

Hogyan vészelték át a pandémia időszakát, mikor bezártak a színházak, így nem volt lehetőség fellépni? A kényszerpihenő alatt dolgoztak esetleg valamin vagy inkább lazítottak?

L. B.: Nem volt egyszerű időszak, mi akkor szabadúszó színészek voltunk, én a Ferencvárosi Pinceszínház irodalmi referenseként dolgoztam. A színházban megszüntették a fix fizetést. Szerencsére idővel lehetőség nyílt online színjátszásra, a Szeretlek, Magyarország program is támogatta a művészeket. Írói tevékenységünknek jól is jött ez a kényszerszabadság, mikor bele tudtunk mélyedni a témáinkba. Hála Istennek, a pandémia nagy részét vidéken, zöld környezetben vészeltük át.

T. M.: A pandémia után lett igazán nehéz, előtte rendszeresen játszottunk színházban, azóta egyre több a szabadúszva vergődő színész, az egész szféra bizonytalanná vált. Elnéptelenedtek a kultúrházak, a közművelődési terek, és csak mostanában kezdenek telt házzal menni az előadások.

Balázs, Ön rendezőként is bemutatkozott, amikor 2023-ban, a Pesti Vigadóban bemutatták Oláh János Kenyérpusztítók című drámáját, amelyben Mariann narrátorként szerepelt. Ha jól tudom, a darab egyszer került színre. Miért érezték fontosnak a színre vitelét, és mi lehetett az oka, hogy nem játszhatták tovább? Hogyan érintette ez Önöket?

L. B.: Már előtte színre vittem a darabot a Pinceszínházban felolvasószínház formájában. A későbbiekben felkértek, hogy egy új formában dolgozzam fel. A Kenyérpusztítók az első magyar abszurd, mely a szocializmus korának nyomasztó világát ábrázolja, a besúgást Ruszt József egykori első rendezésében egy színpadon lévő nagy fül szimbolizálta.

Én az egészet áttettem a „nagy szem”-re, azaz a mesterséges intelligenciára, aki néz és lehallgat minket.

A Pesti Vigadó felkérése egy alkalomra szólt, utána nehéz lett volna ezzel pályázni, helyet találni, így sajnos nem játszottuk újra. A darabnak drámatörténeti jelentősége van, mondanivalója fontos és mai. Oláh János személye pedig költőként, íróként, drámaíróként és emberként is nagyon fontos nekem.

T. M.: Ahogy Oláh János feleségének, Mezey Katalinnak írói, emberi tanításai is meghatározóak számunkra. Az ő műveiből lesz egy előadásunk a Vigadóban ősszel, Ismernek téged címmel. A megfigyelés, a hatalmi arrogancia ebben az előadásban is hangsúlyos lesz.

„Ketten a versben” már hosszú ideje szerepelnek határon innen és túl. Mesélnének kicsit erről? Mióta csinálják, hogyan képzeljünk el egy versszínházi előadást?

T. M.: Bizony, már húsz éve! A versszínház lényege, hogy versek hangoznak el párbeszédes formában, a költemények egy dramatizált szálra vannak felhúzva. Azaz egy történetet mesélünk el a versek által. Sokszor olyan verseket párosítunk, melyek látszólag egyáltalán nem illenek össze, ám a dramatikus elemek által összeforrnak. Nem hangzanak el a címek, a közönség mégis tudja, hol tartunk épp a történetben. A szuggesztív előadásmódra helyezzük a hangsúlyt, nem didaktikusan szavalunk, inkább átéléssel, színészi hozzáállással adjuk elő őket.

L. B.: Két szál deszka és szenvedély a mottónk Lope de Vega spanyol drámaírótól kölcsönözve. A klasszikus és modern magyar költészet kincsestárát szeretnénk terjeszteni, ez egyfajta missziós célkitűzés számunkra. Megismertetni, népszerűsíteni és megmutatni, mennyire aktuális lehet mondjuk egy Vörösmarty-vers. Rendhagyó irodalomóra formájában a középiskolás korosztálynak is elvisszük ezeket a műveket, hogy egy élő párbeszéd alakulhasson ki a klasszikus művek és a fiatalok között.

Eddigi pályafutásuk mely műveire a legbüszkébbek? Ha választhatnának egy alkotást az utókor számára és azt egy időkapszulába tehetnék, melyik lenne az?

T. M.: Első kötetemre, A Tűzmadár című mesekönyvre vagyok a legbüszkébb. Azt szerettem volna, hogy a szöveg zenéljen, ezért finom, sokjelzős, dallamos és számos árnyalatot magában rejtő mondatot fogalmaztam meg. Fél évig írtam, és egyetlen mondatot sem hagytam úgy, hogy az általam állított követelménynek ne feleljen meg.

Versszínházban közös kedvencünk a Weöres-est (Piros ruhában, szerelemben),

melyben Weöres Sándor és felesége, Károlyi Amy verseit dolgoztuk fel. Mélyreható élmény volt időről időre átélni azt a szenzibilis, finomra hangolt intelligenciát, ami őket jellemezte.

L. B.: Költészetben legutóbbi kötetemet mondanám – veszi át a szót Balázs – amely Karantények címmel jelent meg, ebben a Covid-témát párhuzamba állítottam Trianonnal, ami száz éve karanténba tette Magyarországot. Színészként Háy János Herner Ferike Faterja című darabjában játszottam legutóbb nagy szerepet, a Csinibaba című filmben pedig Jenő szerepe áll közel hozzám.

Hogy látják, az információval túlterhelt, képernyőhöz szokott embereket miképp lehet bevonzani a színházba?

L. B.: Épp a rengeteg vizuális és virtuális hatás miatt értékelődik fel a személyes jelenlét, az offline létforma, mikor a teátrumban vagy például egy könyvbemutatón együtt vannak a nézők és az alkotók.

T. M.: Együtt kell élnünk a digitalizált világgal – véli Mariann – már a gyerekeinken látom, hogy sokkal okosabban használják a netet, a pedagógiában is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megtanítsák az online tér helyes használatát. Aki jól használja, tudja kamatoztatni a világháló adta lehetőségeket. A tudáshoz való hozzáférés alapjog, jónak tartom, hogy ugyanazt a tudást meg lehet szerezni New York felhőkarcolóiban és egy afrikai kisközösségben. Nem elvesz, hanem gazdagít minket.

Idén Etyeken ünnepelték a magyar kultúra napját. Az Istengyermekség című előadást Jókai Anna műveiből állították össze. Hogyan fogalmaznák meg az előadás fő mondanivalóját, üzenetét?

T. M.: Jókai Anna nem a nagy üzenetekben, nagy változásokban hitt, hanem „a kisközösségek csendes, álcázott működésé”-ben. A koronavírus alatt és után sokáig nem volt igazán kapcsolódás, most meg nemcsak telt ház van, a Himnuszt is eléneklik az előadás előtt. Van egyfajta igény és lelkesedés az effajta események iránt. Ez az előadás meghatja az embereket,

Jókai Anna szövegei elemi erővel hatnak a lélekre.

Egy igazán jó irodalmi alkotás képes arra, hogy mindenkit eltaláljon.

L. B.: Itt, Közép-Európában, Magyarországon az egyéni sorstörténet mindig összekapcsolódik a közösségi sorstörténettel. Az egyéni megváltások a közösségi megváltáson keresztül, a közösségi megváltás pedig az egyéni történetek elmondásán keresztül valósul meg.

Min dolgoznak most, mik a terveik?

T. M.: A Jókai-évre van egy prózaszínházi tervünk, a már említett Mezey Katalin-összeállítás, egy Kárpát-medencei versösszeállítás mint versszínházi produkció. Könyvben egy reformkori történetet fogok megírni, van egy Szent Margit-projektem, valamint hogy művésztanárként vállaljak valami izgalmas feladatot.

L. B.: Jómagam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítok, mint adjunktus, ami teljes embert kíván. Emellett bízom benne, hogy mindazt meg tudjuk valósítani, amiket Mariann felsorolt, továbbá vannak titkos versszínházi terveink is. Emellett még idén szeretném befejezni a nyolcadik verseskötetemet.