Izmos nyelvű költők

Kik vagytok ti, hogyan határoznátok meg magatokat, mint csoportot?

Bukovenszky-Nagy Eszter: Négy különböző karakterű kortárs költőt/írót takar ez a név: Tibély Orsolyát, Makó Ágnest, Lesitóth Csabát és persze jómagam. Zárt alkotóközösségként indultunk, hogy segítsünk egymásnak egy biztonságos, támogató, bizalmi közegben csiszolni a készülő írásainkat, átlendülni az elakadásokon. Előadóként

szeretnénk kicsit interaktívan, lazábban közvetíteni,

hogy a költők nem feltétlenül halott emberek veretes szavakkal, hanem köztünk élő, érző, figyelő emberek, elérhetőek és leginkább gondolatébresztő szereppel bírnak.

Hogyan alakultatok meg, kinek az ötlete volt az alkotócsoport létrehozása? Miért pont „Izmos nyelvű költők”? Honnan ered ez a név?

Tibély Orsolya: Turczi István tatai írótáborában ismertük meg egymást, egy ebéd alkalmával merült fel először a név. A nővérem logopédus, ezért sok beszédgyakorlatot végez, és mindig azzal viccelünk, hogy nagyon izmos nyelve van, tehát ő egy izmos nyelvű nő. Ezután arról beszéltünk, mennyire jó lenne, ha a táboron kívül is kikérhetnénk egymás véleményét a szövegeinkről. Ezt meg is valósítottuk, és amikor megalakult a Facebook-csoportunk, Eszti Izmos nyelvű nőknek nevezte el. Végül Csabára való tekintettel átneveztük magunkat Izmos nyelvű költőkre.

Lesitóth Csaba: Egyébként azon túl, hogy első hallásra figyelemfelkeltő, különösebb ráerőltetett jelentéstartalom nélkül is sugall valami olyasmit, hogy

nincs szükségünk tabukra, a valóság finomítgatására.

Milyen egy felolvasásotok? Hol tartjátok? Mire számítson, aki elmegy valamelyik estetekre?

TO: Egy Izmos nyelvű felolvasás egy pár órára kikapcsol a valóságból, úgy, hogy közben bekapcsol egy másik valóságba, és ez a két valóság kísértetiesen hasonlít egymásra.

Makó Ágnes: Laza hangulatú, vidám esteket tartunk, ahol a felolvasott verseink mellé Csaba gitárral kísért saját dalai adják a hangulatot. Fontos a spontaneitás, az estek programját csak nagy vonalakban határozzuk meg előre, gyakran a helyszínen alakul. Szeretnénk közelebb hozni a kortárs költészetet mindenkihez, korosztálytól függetlenül, ezért

bármit lehet kérdezni, szabadon hozzászólni, és igyekszünk interaktív feladatokat is kitalálni,

amivel be tudjuk vonni a közönséget. Eddig felléptünk már Miskolcon a Grizzly kultúrpubban, a budapesti Három Hollóban, sőt, a Petőfi-gimiben is tartottunk rendhagyó irodalomórát.

LCs: Érdekes, hogy ez után az egyik diák azt mondta, hogy „viccesek” voltunk. Ezek szerint, ha mi jól érezzük magunkat, akkor az az előadás hangulatára is kihat. A felolvasott verseink néha egészen súlyos témákat is érintenek, a magánéleti traumáktól a legszégyenletesebb közéleti problémákig, mégis a hallgatóban az maradt meg, hogy vicces. Végül is nekem ez tetszik. A nevetés gyógyít.

Ki a célközönségetek?

TO: Mindenki, aki szereti az irodalmat, és azok is, akik nem, hátha tudunk nekik mégis mutatni valamit. Úgy érzem, négyünk különbözősége miatt egy elég széles réteget tudunk megszólítani. Lesz, akinek Csaba furmányosan szép képei fognak tetszeni, lesz, akit Ági kendőzetlenül humoros szavai fognak meg, és lesz, akiben Eszti érzékletesen leírt életlenyomatai fognak megragadni. Magamról inkább nem nyilatkozom, akit érdekel, jöjjön, és hallgasson meg minket.

Hogy látjátok, a fiatalságot hogyan lehet becsábítani költészeti estekre? Mi az, amitől a szépirodalom vonzó lesz a virtuális világban élők számára?

LCs: Ági azt mondta erre, hogy zene, pia, káromkodás. Viccet félretéve,

el kell engedni az unalmas fennköltséget és az intellektuális pózolást.

Amit az oktatás a tekintélyelvű módszereivel elront, azt ne reméljük ugyanabban a hangnemben vonzónak. Ahogy a Harry Potter esetében kiderült, hogy micsoda látens igény lappang a gyerekekben a spiritualitásra, a rögvalóságtól eltérő fantáziavilágra, ugyanúgy a tartalmas szövegű dalokat szívesen hallgató fiatalokban is ott szunnyad a ki nem elégített igény a kortárs költészetre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a slam poetry hihetetlen népszerűsége.

TO: A szépirodalmat nem kell feltétlenül vonzóvá tenni, csak elérhetővé. Amint valakire igazán hat egy vers, amint átéli a versélményt, ami nekem leginkább egy lelki zuhanyzásra hasonlít, akkor meg fogja érteni, hogy miért fontos a szépirodalom. Nekünk csak hozzáférhetővé kell tennünk minél több ember számára.

Milyen irodalmi hagyományból jöttök?

MÁ: Én az abszurd, humoros rövidpróza felől érkeztem, Örkényt és Karinthyt tartom példaképeimnek. A versek számomra nem különböznek jelentősen a prózától, csak még rövidebben, töményebben teszem le az olvasók elé azt, ami éppen foglalkoztat.

BNE: Ezen mindig gondolkodom, mert tudatosan sosem figyeltem meg, és nem vettem észre konkrét hatásokat a költészetemen, ezt döntsék el az irodalomtörténészek meg a kritikusok. De nem kikerülve a választ: az érzékeny, nagyon személyes(nek tűnő), mindennapi életből ellesett apró, finom képekkel operáló költészet a kedvencem, és az jellemző rám is.

TO: Nekem vegyes ízlésem van, de mindig is a versek vonzottak a legjobban. Rengeteg fontos irodalomélményem volt, sok meghatározó alakkal: Tóth Árpád, Nemes-Nagy Ágnes, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes és még sorolhatnám. De leginkább a neoavantgárd hagyományokat követem a költészetemben.

LCs: Húszévesen a megszokások megtörése és a megdöbbentés vonzott leginkább. Ez egy olyan korszakban kezdődött, amikor az életünk számos területén az uniformizálás és a mit szabad, mit nem tanai diktáltak. Pilinszkyt és József Attilát olvastam, vonzott minden művészet, ami nem a hivatalos állami-szocialista kultúrpolitika ernyője alatt jött létre. Akkortájt inkább a különböző művészeti ágak és kísérletek kölcsönhatása érdekelt, bármilyen elvont zene, szöveg és vizualitás. Esetemben legalább annyira érvényes volt a hagyomány megtörése, mint a lendületvétel és kiindulás a hagyományból.

A különböző hagyományt, eltérő stílust képviselő szerzőket hogyan lehet közös nevezőre hozni?

TO: Nem kellett sokat dolgoznunk a közös nevező megtalálásán, szerencsénkre valahogy magától megvolt.

Ahogyan emberként ennyire gyorsan összehangolódtunk, ennyire jól megértjük egymást, ez szerintem kihat a közös dolgainkra is,

és bár eltérő stílusban írunk, ez a megtalált hullámhossz a költészetünkben is érződik. Ez azon megmagyarázhatatlan dolgok közé tartozik, amiket bár nem értek, de nagyon hálás vagyok értük.

BNE: Valóban izgalmas, hogy mennyire különböző karakterek vagyunk, mégis összetart bennünket valami láthatatlan erő, kapocs, a lehető legtermészetesebb módon.

Mik a terveitek a közelebbi és távolabbi jövőre nézve? Szerveztek most valamit? Számíthatunk egy „Izmos nyelvű” kötetre?

MÁ: Szeretnénk minél több helyre eljutni, és beindítani a Facebook-oldalunkat. A kötetre nyitottak vagyunk, organikusan alakulnak a dolgaink, ha összejön egy kötet, nem ugrunk félre előle.

BNE: Igaz, még csak említés szinten, de szóba került már, hogy a „közös” verseinkből kiadjunk egy kötetet. Ezt mindig az adott alkalomra írjuk. Kisorsoljuk a sorrendet, az egyikünk elkezdi, de a következő csak az utolsó sort látja, és úgy írja tovább, küldi tovább, míg végül összeáll a szöveg. Vagy nem. Nagyon érdekes és izgalmas, ahogy megmutatja magát a közös tudatalatti, a hasonló és mégis eltérő gondolkodás, ahogy egymásba simul és elválik itt-ott a négyféle stílus. De ez a nagyon távoli jövő zenéje.

A nyitóképen balról jobbra: Makó Ágnes, Tibély Orsolya, Lesitóth Csaba és Bukovenszky-Nagy Eszter.