– Lengyelország, Thaiföld, Dél-Amerika. Közöttük néha egy kis Magyarország. Mi a legszebb a diplomataéletben?

Két évtizeden át aktív diplomata voltam, és fontos volt számomra, hogy e fantasztikusan sokszínű hivatásnak minden területébe belekóstolhassak. Talán ez a legszebb, a változatosság, húsz évem alatt nem volt két ugyanolyan nap, de egy napon belül is előfordul, hogy delegációt szervezel, nagykövetet helyettesítesz, magyar állampolgárt húzol ki a bajból, oktatási megállapodásról tárgyalsz a fogadó ország minisztériumában, kulturális eseményt készítesz elő, és ez még csak a délelőtt…

Nekem a felfedezés, az utazás lételemem, és bár édesanyám megkérdezi néha, mikor nyugszom már meg, neki is mondtam, hogy én egy tetszőleges reptér tetszőleges járatának indulásánál érzem magam igazán otthon. Tudom, hogy lehetetlen, de mégis szeretnék a világ minden érdekes emberével találkozni, minden szembejövő tekintetre rámosolyogni, felfedezni, megérteni messzi kultúrákat… utána pedig az összegyűjtött tapasztalatokat minél több emberrel megosztani.

– Erről szólnak a könyveid, és ezt szolgálja a YouTube-csatornád is…

Igen, a Practical Diplomacy, vagyis magyarul Gyakorlati Diplomácia csatorna… Az egyetemi hallgatóknak, de a fiatal diplomatáknak sem tanítja meg senki, milyen a diplomataélet hétköznapi valósága. A szakmai alapokat megkapják, de hogy emberként milyen egy külszolgálatot megélni – annak minden szépségével és áldozatával –, a legtöbben csak a mélyvízben jöhetnek rá. Erről beszélek a csatorna epizódjaiban, és bár azt hittem, pár szakmabeli lesz csak kíváncsi rá, meglepően sokan nézik.

Egyébként most, hogy egyetemen tanítom a diplomáciát, elsősorban nemzetközi csoportoknak, kicsit megfordult a helyzet. Korábban én utaztam bele a nagyvilágba, hogy a legkülönbözőbb emberekkel találkozzam, most pedig itt, Budapesten a világ minden tájáról vannak tanítványaim. Csodálkoznak is sokan a laoszitól az ugandain át az ecuadoriig, hogy a profnak megvannak a kedvenc kis kávézói vagy piacterei az ő fővárosaikban. És persze ezek a kapcsolódási pontok azonnal megnyitják a kaput a másik emberhez.

– Azt azért nem hiszem, hogy sokáig egy helyben maradsz…

Bizony nem. Szeptembertől egy évig biztosan online tanítok, közben irány Afrika, ahol hosszabban még nem éltem, majd végre újra Ázsia, ahol pedig sok-sok életet le tudnék élni.

– Úgy tűnik, minden kiküldetésed egy könyv megírására inspirál. A Diplomata-útlevéllel a hátizsákban nyolc évvel ezelőtt jelent meg, a Haverok, buli, Buddha négy éve, idén nyáron pedig a Szevasz, amigo! című novellásköteted. Utóbbi újdonsága, hogy rengeteg fotót sorakoztat fel a szövegek mellé. Dél-Amerika hány országát kellett beutaznod e képanyag összegyűjtéséhez?

 

Inkább úgy mondanám, hogy minden emberi találkozás egy új novella megírására inspirál. Miután az életem közelmúltbeli fejezetei jól lehatárolható kulturális háttérben zajlottak, valóban így jött ki a lépés, először Közép-Európa, aztán Délkelet-Ázsia, végül az új könyvben Dél-Amerika egy fiktív nagyvárosa lett a színpada ezeknek az emberi találkozásoknak.

Az első ott töltött napomon világossá vált, hogy ez lesz az új könyvem egyik koncepciója: a dél-amerikai városi emberek fontos művészeti és társadalmi kifejezőeszközei a falifestmények. Hol vidámak, hol szomorúak, hol elgondolkodtatóak, hol egyszerűen csak szépek. Argentínától Peruig, Kolumbiától Paraguayig összesen nyolc dél-amerikai ország tűzfalai szerepelnek a kötetben, de az olvasónak ezt nem kell feltétlenül tudnia. Az olvasó számára ezek A város falai, A város lakóinak festményei.

– Az elbeszélő, aki egyben a főszereplő is, Dávidként mutatkozik be több novellában is. Olvashatjuk naplóregényként a könyved, vagy inkább tartózkodjunk ettől?

Amikor félamatőrként elkezdtem fikciós írással foglalkozni, hamar rájöttem, hogy hozzám ez a történetmesélési módszer áll a legközelebb. Egyes szám első személy, jelen idő. Így érzem a szövegben a sodrást, így tudom beleélni magam. Kicsit mintha passzív filmnézés helyett videójátékot játszana az olvasó, hiszen benne van az itt és mostban.

Viszont semmiképp nem naplóregények ezek a kötetek. Hogyne, én is – mint igazából minden író – a világban megélt élményanyagból dolgozom. Igyekszem figyelni és magam is megélni mind a kulturális felfedezéseket, mind az emberi interakciókat, így remélem, hiteles világokat festhetek le az olvasóknak. De a szövegben már nem én számítok, vagyis még a legvalóságalapúbb fejezet is „szerkesztett”: a szereplők, a koreográfia, a kontextus már úgy áll össze, hogy abból az olvasó a legtöbbet kaphassa.

– Van olyan sztorid, ami kimaradt a kötetből, de utólag beletennéd?

Egyrészt vannak ugye azok a valóságban velem megtörtént felejthetetlen sztorik, amelyek nem kerülhetnek be: fogalmazzunk úgy, hogy azért, mert többek között szüleim is olvassák a műveimet. Másrészt pedig a fejemben és a számítógépemben megvan a következő két-három könyv ötlete, szerkezete, és ha van olyan sztori, ami azokban elmesélhető, begépelem gyorsan, aztán valamikor a jövőben majd nekiállok megírni rendesen.

– Könyvedből sugárzik a dél-amerikai élet sajátos dinamikája, annak dacára, hogy az egyik fejezetben leírod: azért az ottani népek is különbözőek. Mit építenél be a mi életünkbe az övékéből?

Ez nagyon érdekes tapasztalat volt: akár Európa, akár Ázsia sokszínű kulturáival hasonlítom össze, Dél-Amerika népei nagyon hasonlóak. Ez teszi lehetővé, hogy a könyv helyszíne egyetlen fiktív város, ami kis túlzással bárhol lehetne Patagóniától a Karib-tengerig. A nyelv (bocsánat, brazilok), a prekolumbián társadalmak, a gyarmati sors és a demográfia sokkal inkább összekapcsolja, mint elválasztja ezeket az országokat. De persze nem lenne ember az ember, ha nem játszana rá hol viccesen, hol véres komolysággal a mégis megfogható újkori különbözőségekre, így bőven akadnak olyan nemzetikarakter-elemek is, amelyekből aztán megszülethetett ez a bizonyos utolsó előtti fejezet, amit említettél.

Azon nem is kell gondolkodnom, mit építenék be tőlük az itteni gondolkodásmódba: az életigenlést. Ha ezt egy csettintéssel elintézhetném, a következő generációknak nem ebben az állandóan panaszkodó, negatív és depressziós hangulatban kellene felnőniük, hanem őszinte, barátságos mosolyok, kölcsönös elfogadás és előre vivő optimizmus közepette.

– És az övékébe a miénkből?

Leginkább azt, hogy ha este nyolcra beszéltük meg, ne fél tíz legyen belőle…

– Első köteted ezzel zárod: „Jön majd a következő, üres, tiszta lappal. Teleírjuk azt is.” Eddig így is történt. Négy év múlva várhatjuk a következőt?

Remélem, jóval hamarabb! Bár a fenti idézet elsősorban az élet újabb és újabb fejezeteire utalt, hiszen menni kell előre, a holnap papírja egyelőre üres, kár lenne nem teleírni értékes emberi kapcsolódásokkal. De ahogy említettem is, a következő könyv már a „csőben” van. Sok munka lesz vele, de remélem, sikerül majd egy, az eddigieknél is globálisabb felfedezéscsokrot átnyújtani az olvasóknak.