A mécsesnek parányi a lángja. Könnyen elfújja a szél, de ha újból meggyújtjuk, megint világítani fog. Csak tőlünk függ, hogy életet lehelünk-e belé, hogy égve tartjuk-e a lángot, legyen az a krisztusi szereteté, vagy a megalázott felvidéki magyarok emlékéé. 

Jezsó Ákos új könyvében, a Mécses ködben címűben a krisztusi láng kap erőre, még akkor is, ha a ködben nehezen látszik majd. Pedig olykor mintha politikai krimit tartana a kezében az olvasó, bár már az első oldalak után egyre inkább kibontakozik az egyetemes magyar szenvedéstörténet, mely ugyanúgy sújtja a második világháborúban orosz hadifogságba kerülő mezőkovácsházi Jóskát és Ferencet, mint a dunaszerdahelyi Pétert, aki öt év csehországi kényszermunka után szeretne hazatérni végre a csallóközi Szerdahelyre, ám egy rossz napot kifogó pozsonyi rendőr szó nélkül lecsukja és deportálja.
Ezenkívül természetesen megjelennek az ikerlányok, a korábbi regényből, a Megyek túlra címűből megismert, a Felvidékről kitelepített Rózsika és a határ másik oldalán maradt Marika története, aztán jön egy 1956-os kavalkád, csatakép fiatalokkal és a gonosz ávós őrnagy halálával; szerepel a nagyhatalmú falusi párttitkárnak ellentmondó és a téeszesítés miatt vadonatúj gépeit elveszítő asztalos, Zöld Sándor belügyminiszter öngyilkossága és még sok minden más.
Nagy forgatag ez, győzze az ember helyretenni.

A szerző természetesen segít az eligazodásban,

néha mégis olyan érzésünk támad, mintha filmet néznénk, vagy sok helyszínes forgatókönyvet olvasnánk. Egy fontos filmet, melyben Grendel Lajos után másodszor olvashatunk irodalmi műben a Pozsony közeli haláltáborról, Ligetfaluról, amely 1945 után már csak „alapjáraton” működik, ám az idekerülőknek, mint a már említett Péternek is mérhetetlen kínokat és szenvedéseket okoz. Őt csak mindvégig megmaradt és ronggyá olvasott Bibliája tartja életben, a krisztusi igék jelentenek vigaszt számára. A könyv legizgalmasabb, vissza-visszatérő mozzanata: vajon legyőzhetjük-e magunkban a gyűlölet érzését, a bosszúvágyat a minket megalázókkal és nyomorba taszítókkal szemben a jézusi szeretet fényével? És a szeretet megváltoztathatja-e őket, az elnyomókat, ha megpillantják a kicsike fényt, a mécses ragyogását?
Jezsó Ákos természetesen

nem ad didaktikus választ a minket gyötrő örök kérdésekre.

Péter, aki nem tart a fegyőrt leütő és Ligetfaluról megszökő rabtársával, a krisztusi példával érvelve jut kedvezőbb helyzetbe, és szabadul ki végül a lágerből.
A regény vége felé viszont hiába érvel Tamás atya a tizenhat esztendős Lacinak, aki néhány nappal korábban még a budapesti harcok résztvevője volt, úgy tűnik, nem tudja meggyőzni arról, hogy az oroszokat is szeretni kell.
Természetesen a szeretet nem mindig elég, sokszor talpraesettnek és agyafúrtnak kell lennie az embernek, mint a már többször említett Péternek. Miután a leütött fegyőr magához tér, és megkérdezi, Péter miért nem tartott a szökevénnyel, ő azt feleli, hogy arra gondolt, a fegyőrből is lehet még jobb lator. S mikor az nem érti, miről van szó, elmagyarázza neki: „Jézus… azt mondta, hogy még azon a napon együtt lesz vele a Mennyországban.” Tomasek fegyőr ezen és Péter további szavain hosszan elgondolkodik, majd végül arra jut, hogy szívjanak el egy staubot, mert „Odakint újra gyűlölnöm kell magát. Pedig maga nem is olyan rossz ember.”
Odüsszeusz szavai jutnak eszünkbe Dante Isteni Színjátékából, amikor a leleményes hős elmeséli, hogyan biztatta társait új utakra: „…bár veszélyek ezre víjja szíveteket… ha …őriztek… egy csöppnyi lángot, ne sajnáljátok megkeresni tőle a Nap útján a néptelen világot!” Odüsszeusz nem biztatja földi kincsekkel társait. Néptelen világot emleget, de csöppnyi lángra hivatkozik.
Egy mécsesre a ködben.

Jezsó Ákos: Mécses a ködben. Magyar Napló, Fókusz Egyesület, Budapest, 2021, 264 oldal