Giont Nándor tudott úgy kritizálni, hogy közben dicsért is, és ahogy regényeit, elemző írásait is beragyogta az a derű, amit kissé leegyszerűsítve mondhatnánk a déli népek vagy a kisebbségi lét derűjének, ám ezzel a kijelentéssel bagatellizálnánk a tudatosan jót tevő alkotót, aki a nemzet részének tekintette magát, és aki szerint az is a nemzet része, aki erről nem akar tudomást venni.
Összegyűjtött kritikákat tartalmaz az életműkiadás most megjelent, szám szerint már nyolcadik kötete, no meg hangjátékokat és még szerb nyelvből fordított meséket is, azonkívül pedig ifjúkori költeményeket.
Kurcz Ádám szerkesztő roppant lelkiismeretes munkát végzett, s így a könyv nem csupán a vájt fülűeknek, a Gion-életmű iránt érdeklődő bölcsészeknek, hanem az átlagolvasónak is izgalmas lehet, ha belefeledkezik Gion Nándor varázslatos világába, amely világból a már-már elkoptatott jelző, a mágikus realizmus mellett a humor sem hiányzik. Ez már aligha éteri derű, inkább szarkasztikus irónia. Egyetlen példa: Joseph Heller Megbombáztuk New Havent című darabját Gion nem csupán rádióra alkalmazta, hanem tovább is fejlesztette, oly módon, hogy a szereplők egyike-másika úgyszólván kibeszél a darabból, ironikus-elidegenítő módon, megemlítve, hogy ő például Starkey kapitány, nemcsak egy tiszt, hanem az a színész, aki Starkey kapitányt játssza, illetve akinek a hangját adja.
