Habent sua fata libelli: a latin szállóigét az ötvenes-hatvanas években gyakorta hallottam tanultabb emberektől, gimnáziumi és egyetemi tanáraimtól. Még a hetvenes, talán nyolcvanas években is felbukkant, már főleg magyar változatban: a könyveknek megvan a maguk sorsa. A szólásmondás általában a könyvek történelem által megtépázott sorsának érzékeltetésére volt használatos.

Egyik kedvenc példám az az eset, amelyet a bécsi magyarok néhai evangélikus lelkésze, Szépfalusi István írt meg Lássátok, halljátok egymást! című könyvében: egy magyar kastélytulajdonos család sarja valamikor a hatvanas években egy dél-amerikai város antikváriumában lelt rá 1945-ben szétdúlt családi könyvtáruk egyik darabjára.
A Sárospataki Református Kollégium könyvtárát is említhetjük, amelynek legértékesebb köteteit (köztük huszonkét ősnyomtatványt!) a Magyar Nemzeti Bank trezorjából vitte el a Vörös Hadsereg, míg maga a könyvtár sértetlen maradt. (Az elhurcolt könyvritkaságokat – többéves diplomáciai erőfeszítés és „őrzési díj” ellenében – csak az ezredforduló után sikerült visszaszerezni.)

Klasszika-filológus barátaim révén azonban megtudtam, hogy ezt a szállóigét a lateiner műveltség csonka formában őrizte meg, mert Terentianus Maurus II. századi római szerző stilisztikai tankölteményében korántsem a könyvek („olvasnivalók”) tárgyi mivoltának sorsáról volt szó, hanem – olvassuk csak el a teljes verssort: Pro captu lectoris habent sua fata libelli. Vagyis az olvasó „kapacitásától”, felfogóképességétól függ a könyvek sorsa, másképpen: a befogadó érdeklődése, felkészültsége, érzékenysége szabja meg, hogy egy írásmű „üzenete” milyen mértékű megértésre, megérzésre számíthat.

Az irodalommal, könyvekkel foglalkozó szakemberek: tanárok, könyvtárosok és művelődéskutatók örök dilemmája fogalmazódik meg ebben az ókori verssorban: mi lesz az olvasmánnyal, amikor az olvasó „keze közé kerül”? A tanár meg tudja-e tanítani diákjainak, hogyan kell értő módon olvasni, a művészetszociológus meg tudja-e mérni, hogy egy műalkotást milyen értelmezésben, milyen mélységben sajátította el befogadója?

Nézzük meg ennek a dilemmának egy másik, térben és időben hozzánk közelebb eső felvetését. Babits Mihály A második ének című verses mesedrámájáról van szó, amely a tihanyi kecskekörmök regéjét dolgozza fel. Ez a mű ugyanúgy 1911-ben íródott, mint Balázs Béla drámája, A Kékszakállú herceg vára, és ugyanúgy a „dalos lelkében” játszódik, sőt ugyanúgy a népköltészethez nyúl vissza, mint Balázs opusa. A Kékszakállúból Bartók világhírű operát írt, Babits teljes műve viszont csak a halála után jelent meg. A teljesség igénye nélkül csillantsunk fel néhány részletet, amelyben Babits az alkotó és befogadó kapcsolatáról vall!

A költőt megszemélyesítő mesebeli pásztor a fővesztés kockázatát is vállalja, amikor dalával megpróbálja felvidítani a királylányt: Ha dalomra lelkek madara nem rebben, / lelkem tüze nem gyujt tüzet a szemekben, / s szavaim kaviccsát szám hasztalan ejti, / s a szívek tavának gyürűit nem kelti: / annyi a lelkemnek, mint aki van halva. A halálos tétre menő költészet titkait az immár királlyá lett pásztorfiú a jól ismert sorokkal boncolja tovább: Mindenik embernek a lelkében dal van, / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek. Ezek a sorok a befogadásszociológia alaptételeit varázsolják költészetté: a minden emberben rejlő befogadási feltételrendszer (amely hajlik a „saját lelkének” megfelelő „dalokra”) akkor áll készen a műalkotások értő befogadására, ha maga is „széppé”, kiműveltté válik. Vagyis: Pro captu lectoris…

A dilemma tehát velünk marad: az értő olvasathoz értő olvasó kell. De hogyan válik értővé az olvasó?
A leegyszerűsített válasz: gyakorlással! Ha az ember gyermekkorától sokat olvas, és rájön, hogy ez munka mellett örömöt is tud okozni, akkor egyre értőbb befogadóvá válik. Sorakoznak irodalmi évfordulóink: Petőfi, Madách, Kölcsey – jó lenne, ha nem hagynánk olvasatlanul őket!