– Kedves szomszéd, kihallgattad őket?
– Persze, mint mindig.
– És miről beszélgettek?
– Ó, sok mindenről. De csak két dolog említésre méltó.
– Ki vele!
– Az első, hogy újabb társat kaphatunk, egy francia kollégát.
– Nagyszerű! És a másik?
– Szavalógépünk is lesz. Állítólag Sándor általunk lefordított verseit fogja felmondani. Mégpedig a kíváncsiskodók által választott nyelveken.
Így beszélgethetne Kiskőrösön a Petőfi Műfordítói Szoborpark jelenlegi tizennyolc lakója, amikor nem figyelnek rájuk a hús-vér emberek. Hogy a társalgás később milyen irányt venne – vajon az én fordításomat is? és a tiedből többet, mint az övéből? –, azt inkább ne firtassuk. Tény, hogy a mindentudó szobor valóban jól informált, Filus Erika múzeumigazgatótól magam is ezt tudom meg:
– A világon egyedülálló szoborparkot folyamatosan bővíteni igyekszünk. A közeljövőben Petőfi Sándor egy-egy kínai és bolgár fordítójának szobrát fogjuk felavatni, és tárgyalások folynak egyik francia fordítója szobrának elkészítéséről is. Ez kissé bonyolultabb folyamat, Kiskőrös állja a talapzatot, a szobrot viszont a fordító országa készítteti el. Komoly diplomáciai egyeztetések előznek meg minden avatást.
A szavalógép – vagy ahogyan vezetőm mai kifejezéssel nevezi: versautomata – március 15-től fogja elvarázsolni a Petőfi-rajongókat. Nem tudom meg, hogy pontosan milyen lesz, de mindenesetre egyedi szerkezetre számítok, digitális kijelzővel, soknyelvű menüvel, ugyanakkor egyszerű kezelőfelülettel, olyannal, amilyennel maga Petőfi is elboldogulna. Próbálom elképzelni, hogyan hallgatná nagy költőnk
a nagyvilág nyelveire fordított verseit. Bizonyára le lenne nyűgözve.
Ahogyan én is attól a rengeteg élménytől, amelyben az elkövetkező egy-két órában részem lesz. Élménybeszámolóban talán középiskolás koromban írtam le utoljára ezt a mondatot: azt sem tudom, hol kezdjem – de itt a bőség zavara elképesztő.
Talán a kívülről frissen felújított, belül éppen a berendezés-kialakítás közbeni intim állapotot mutató emlékmúzeummal. Amint belépek, igencsak meglepődöm: egy egész falat az a Petőfi-nyomat díszíti, amelynek nyomdai kliséjét (nyilván egy jóval későbbi darabot) apám is őrzi.
– Ez a dagerrotípia a legismertebb Petőfi-ábrázolás, és egyben az egyetlen hiteles. Festmények készültek ugyan róla életében, például az Orlay-ábrázolások, de azok nem biztos, hogy élethűek – kapom az információt. – A halála után létrehozott, idealizált ábrázolásokban pedig mindig jelen van a művész saját véleménye, stílusa, ahogyan a korstílus is. A kiállítás, amikor elkészül, hét falon ábrázolja majd Petőfi hét alkotói évének legfontosabb állomásait.
Az emlékmúzeumtól csak néhány lépésnyire van Petőfi szülőháza. Történetét sokan megírták már, de egy-két érdekességről talán nincs mindenkinek tudomása.
Az udvaron jégverem áll. A felújítás során eredeti állapotában szeretnék ezt is visszaállítani. Biztos vagyok abban, hogy megéri – jégvermet utoljára a saját szülőházamban láttam, úgy negyven évvel ezelőtt. Jelenleg nem használják semmire az ittenit sem, hiszen van hűtőszekrény. Viszont a vendégek nagyon is kíváncsiak a múlt e darabjára.
Megtudom azt is: itt a növényeknek is történelmük van.
– Az ifjú író hitvesével, Szendrey Júliával Koltón töltötte a mézesheteket. Ott született költeményeinek zöme a híres somfa alatti kőasztalon íródott. Ez a két sombokor – mutat rájuk Filus Erika – a koltói kastély kertjéből érkezett. A körtefa pedig – folytatja – annak a székelykeresztúri körtefának az „unokája”, amely mellett Petőfi az utolsó estéjét töltötte. A fa a Gyárfás-kúria udvarán állt, abból szemeztek egyet, a mi körtefánk pedig ez utóbbi magoncából lett.
Szintén abból a korból maradhatott itt a gémeskút – amely viszont rémesen fest, kútágas-gém-ostorfa rég túl van az utolsó órán. Bízom abban, hogy így vagy úgy, de megmenekül az utókor számára.
Viszont pompás állapotban van a ház, amelynek földpadlóját mind a mai napig hétfőnként megtapasztják. Két szobát olyan állapotban őriznek, mint kétszáz éve voltak. Ágy, lóca, asztal, láda – mind eredeti. Átvészelt két évszázadot a Petőfi család ruhásszekrénye is. Nem egy díszes darab, de masszív, állapítom meg. Filus Erika mintha a gondolataimban olvasna:
– Most olyat teszek, amit egyébként nem szoktunk – mondja, és kitárja a szekrényt.
Az ajtó belső oldalára annak idején újságok lapjait ragasztották, hogy a fából kiálló szálkák, netán kilógó szögvégek ne bántsák a tárolt ruhákat. A Pesti Hírlap szabadságharc előtti, 1843-as kolumnáival találom magam szemben. Óvatosan megcsípem magam – nem, nem álmodom. Nem az a furcsa, hogy Petrovics István járatta a fővárosi lapot, hanem az, hogy abból néhány oldal megmaradt mind a mai napig. Az Országút lapjai vajon mennyi idő alatt porlanak majd el?
Ha már nyomtatvány: egy különleges kiadványt is meg kell említenem. Vaskos, ízléses kiállítású könyvről van szó, Petőfi-összesről.
Ilyen, külön erre a célra nyomtatott köteteket kapnak azok a január elsején született gyerekek, akiknek a szülei elfogadják tőlünk. Hivatalos levélben kérjük fel kormányhivatalunk vezetőjét, hogy hívja le a központi adatbázisból, kik azok a gyermekek, akik Petőfivel egy napon születtek. Ezután kiküldik az értesítést ezeknek a családoknak, és a mi címünket adják meg válaszlehetőségként. Akitől megkapjuk a saját és a gyermeke nevét meg a címét, annak január hónapban elpostázzuk a sorszámozott könyvet, bárhol éljenek is Magyarországon – ilyet sehol nem lehet venni, csak kapni, egy emléklap kíséretében.
Fájdalom, de ilyen kötetem már sosem lesz – ezzel valahogy megbékélek. A versautomatát viszont muszáj lesz kipróbálnom a közeljövőben.
